Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. január A határ túloldalán ÉLNI KEVÉS, MEGHALNI SOK... KÁRPÁTALJAI HELYZETKÉP E vidék magyarjait a háborúvesztés óta sohasem dédelgette a szerencse. És most nem a sztálini deportálásokra, a politikai jogvesztésre gondolok, hanem arra, hogy itt mindig jócskán össze kellett húzni a nadrágszíjat. Az életszínvonalmutatókkal különben sem büszkélkedő, ún. szocialista táboron belül is itt volt mindig a legrosszabb az anyagi helyzet. Azt azonban lassan megszoktuk, hogy szerényen kell élnünk, valaminő luxusról szó sem lehet. Beletörődtünk, hogy hol cukorért, hol más egyébért kell kilométeres sorokat állni, hogy itt néha közelharcra is sor kerül, s ekkor kéz- és lábtörések is esnek. Megalkudtunk azzal, hogy amire szükségünk van, azt nem megvásároljuk, hanem hosszas utánajárással - szerezzük. Mindez még így- úgy a tűréshatáron belül volt. Hanem, ma már számunkra ezek a szűk esztendők is a bőség korszakának látszanak, mert a Birodalom széthullása után még jobban megcsúfolt bennünket a sors. Ukrajna, az ország, amelynek a kötelékében most élünk, a siralmasan szűkölködő szovjet utódállamok sorában is az utolsó helyek egyikét foglalja el. Rossz lenne a kormányzat gazdaság- politikája? Nos, a baj inkább az, hogy ma itt gazdaságpolitikáról, mint olyanról, nem is beszélhetünk. A napról napra romló állapotok megváltoztatására semmi sem történik, a bankóprés ontja a mind értéktelenebb bankjegyeket, a tartalékok kimerülnek, és újakkal nem töltődnek fel, Ukrajna fizetésképtelenné válik (rettegünk: mi lesz, ha Oroszország többet nem ad - gyakorlatilag ingyen - gázt és olajat). A vezetés pedig talán sült galambot vár, s úgy tesz, mintha köze sem volna hozzá: meg tudnak-e élni az ország polgárai. így azután kialakul egy ördögi kör. Az elszegényedett állam a dolgozóknak jóformán semmit sem fizet (a magánszféra jelentéktelen, elhanyagolható), azok ilyenformán szívességből végzik a munkájukat, tessék- lássék módon, s ettől tovább züllik a gazdaság. De senkin sem lehet semmit számon kérni, mert veszi a kalapját és odébbáll. Hiszen a fizetés, amit kap - mint mondani szokás: - élni kevés, meghalni sok. Persze, vannak itt gazdagok is. Főként a zavarosban halászók, a közjavak szét- lopkodói, a különféle üzérek, de azok a kevesek is, akik a csikorogva, ezernyi megszorítással induló üzleti életben megtalálták a helyüket. A továbbiakban azonban nem róluk, hanem a bérből-fi- zetésből élőkről lesz szó. Nézzük az utóbbiak helyzetét! Egy átlagfizetés (tanáré, mérnöké, szakmunkásé) 600 ezer kupon"1 körül mozog. Ez úgy 1500 forintnak felel meg (utcai árfolyamon; hivatalos átváltási kulcs nincs is, a kupon nem konvertálható). S a vásárlóérték? Egy öltöny ruháért másfél évi fizetést kell áldozni, egy pár cipőért félévit. Egy kiló hús egyheti jövedelemért vásárolható. A napi kereset teljes összege két, két és fél kiló kenyérre elég. De vannak, akik még ehhez a csekély keresethez sem tudnak hozzájutni. Az alapanyaghiány miatt leálló üzemek sorra küldik bizonytalan idejű, fizetés nélküli szabadságra az alkalmazottaikat. Ezeknek van csak igazán föladva a lecke! Mégis, miből lehet ily körülmények közt ma legalább vegetálni? Nos, a falusi lakosság gondja kisebb: háztájijában, kiskertjében az ennivalóját megtermeszti, valamicske eladásra is jut, ebből megveszi a legszükségesebb iparcikkeket. A városiak? Itt mindenkinek ki kell találnia valamit. És itt idéznék néhány példát a közvetlen környezetemből. A jó nevű festőművésznek szerencséje, hogy egyúttal egészen kiváló rajztanár is; akit ő készít elő a szaktanulmányokra, az holtbiztosán sikerrel szerepel a felvételi vizsgán. Tódulnak hozzá a magántanítványok, ő lehetőleg falusiakat oktat, ezek natúrában fizetnek; ki egy oldal szalonnát hoz, ki fél zsák lisztet, ki egy kanna mézet, így a tanár lassacskán eléldegél. A villamosmérnök eredetileg kedvtelésből tanulta ki saját kocsiján az autószerelést; és bár járművét a magas benzinárak miatt rég garázsban tartja, az * * A kupon ideiglenes fizetési eszköz. Eredetileg úgy tervezték, hogy rövid idő múlva fölváltja a stabil pénz, a hrivnya, de erre nem került sor, mert a mai helyzetben ez is hetek alatt a kupon színvonalára inflálódnék. autón járó mai gazdagok szívesen veszik igénybe titokban végzett szolgálatait, hisz az állami műhelyben kilopnák és hitványabbakkal pótolnák az értékes alkatrészeket. A magyar szakos tanárnő olyan oroszokat, ukránokat oktat szép summáért nyelvünkre, akik Magyarországra járnak át különféle (gyakorta kétes) üzleteket bonyolítani. Nyelvtudással jobban boldogulnak. Szóval: ki így segít magán, ki úgy. Hanem: mit tesz az a kárpátaljai magyar, akinek ilyesfajta források nem állnak a rendelkezésére? Hát vagy koplal, vagy baksisért kelendő, s Magyarországon nyereséggel értékesíthető árut szerez valamely lerakatban, ezt arcpirulva kínálja a kisvárdai piacon, s innen hazahozza a család egyheti élelmét. Ami meg a baksist illeti, hát ez is egy megélhetési forrás. A korrupt embert lassan már meg sem szólják: ő így tartja magát felszínen. S mi a következménye annak, hogy az emberek elidegenednek a munkájuktól, és senkitől sem lehet tisztességes teljesítményt követelni? Hát az, hogy minden züllik, működésképtelenné válik. A kórházba a betegnek ágyneműt kell vinnie, élelmezéséről, ápolásáról a család gondoskodik (nővér alig van; ki vállalja ma ezt azért a pénzért?), orvosságot is a hozzátartozók szereznek, ha tudnak, de vigyázzanak, hogy a behozott ampullákból az injekciót a jelenlétükben adják be, mert különben megesik, hogy a személyzet ellopja, és desztillált vízzel helyettesíti. Egy gerinctörést szenvedett ismerősöm soká feküdt egy ungvári kórházban. A felesége is ott töltötte egész napját (a kórterem hozzátartozók nélküli betegeit is ellátta), de férjének az állapota nem és nem javult. Azután egy karitatív szervezet segítségével átvitték Debrecenbe, s itt újrakellett operálni; az előző műtétnél súlyos hibákat vétettek... Az unokám iskolájában hónapokig nem volt tanítás. Télen fűtéshiány miatt. Azután a Köjál záratta be az intézetet. Takarítónő nincs (ismét csak: fizetés helyett: alamizsna), az igazgatóság ezt a föladatot a tanulókra hárította, ők tartották rendben úgy-ahogy az illemhelyeket is, fertőzé- ses megbetegedések ütötték fel a fejüket. És iskoláinkban mind kevesebb a felkészült pedagógus (Magyarország tanerőhiánnyal küzdő, eldugott falvaiban vállalnak munkát), olykor az tanít, akit épp sikerül beszervezni. Az unokám példájánál maradva: botcsinálta némettanáruk határozott névelő nélkül diktálta le nekik
