Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. március csolásnak, pártutasítások továbbításának az olvasókhoz. Ezért vagyok mindig meglepve, amikor a szakmában valaki arra hivatkozik, hogy ennyi vagy annyi év gyakorlatot szerzett az elmúlt időben. Eltekintve ennek politikai vonatkozásaitól (nyilvánvaló, hogy a közvélemény alakításában döntő szereppel bíró sajtóban első feltétel volt a politikai megbízhatóság, a rendszer iránti feltétlen szolidaritás), ugyan mennyire minősíthető újságírásnak az, amit a magyar sajtó alkalmazottai negyven éven át űztek? Nevezhető-e egyáltalán újságírói gyakorlatnak az, amit valaki oly korban szerzett, amikor az íráskészségnél fontosabb volt a párthűség, a judiciumnál az alkalmazkodóképesség, a magyarságtudatnál és a magyarul tudásnál lenini tanok és az orosz nyelv ismerete. Ez a mentalitás tükröződött ennek a fentebb említett konferenciának egész légköréből is. A demokratikus gondolkodás hiányának legkirívóbb példája az a módszer, amivel a sajtó területén fölényes és abszolút többséget élvező baloldali liberális vonal a számára kényelmetlen konzervatív lapokat kezeli. És tudjuk, hogy ennek előzményei sokkal messzebb nyúlnak vissza az időben, mint a szociálliberális koalíció kor- mányrakerülése. A régi rend bíróságokon, különböző kormány- és közigazgatási posztokon helyükön maradt emberei gondoskodtak arról, hogy elvbarátaik már az előző, magát nemzeti-jobbközépnek tartó kormány idején is hegemóniára tegyenek szert a sajtóban és ha másképp nem - mert a betiltás eszközével mégsem élhettek - hát a megfélemlítés módszerével vegyék el a kedvét a konzervatívnemzeti gondolkodású szerkesztőknek és újságíróknak attól, hogy megírják az igazat. Emlékezzünk csak vissza, hogy már évekkel ezelőtt hány pert akasztottak olyan jobboldali újságírók nyakába, akik kényes témákhoz mertek nyúlni és lelepleztő cikkeket írtak vagy közöltek a múlt rendszer bűneiről, bűnöseiről. Ezek a Kubinyi Ferenc, Kunszabó Ferenc és mások ellen indított eljárások visszariasztották mindazokat, akik fel akarták fedni a múltat és a lapok elszürkültek, letompították hangjukat. És hogy ez így történhetett, az nagyrészben az Antall-kormány bűne és mulasztása is, mert nem ismerte fel időben a sajtó szerepét és hagyta, hogy a baloldali liberálisok rátenyereljenek a lapokra és megszálljanak minden kulcspozíciót. Mire pedig erre a mulasztásra ráébredtek, már késő volt. A sótlan-jel- legtelen lapoktól elpártoltak az olvasók. Illúzió manapság otthon a sajtószabadság kiteljesedésének egyik előfeltétele, az újságírói függetlenség is. A budapesti "Egy csónakban" értekezleten többször elhangzott, hogy Nyugaton a pénz diktál a sajtóban és úgy kell táncolni, ahogy a tőke fütyül. Az természetes, hogy aki finanszíroz egy sajtóterméket, az nem fogja elnézni, hogy az ő pénzén nyomott lapban saját érdekeit sértő cikkek jelenjenek meg, de például az amerikai sajtóban elképzelhetetlen az olyan pártelkötelezettség, mint amilyen a magyar sajtóban általános és rányomja bélyegét minden megjelent sorra. A sajtó szabadsága és az újságírók függetlensége egymás nélkül el nem képzelhető. Én azt hiszem, a hazai újságírótársadalom igencsak labilis lelkiállapotban leledzik, aminek nemcsak az lehet az oka, hogy túl hirtelen szakadt rájuk a teljes szabadság, amivel nem tudnak mit kezdeni és fogalmuk sincs a demokrácia játékszabályairól, hanem az is, hogy tudat alatt nyomja őket a bértollnokként eltöltött 40 esztendő « kinek több, kinek kevesebb — és ez bűntudatot és gátlásokat okoz, amiket gorombasággal kompenzálnak. Az elmúlt évtizedek nem voltak alkalmasak arra, hogy jellemóriásokat neveljenek s aki nem volt elég erős ahhoz, hogy belső emigrációba vonuljon és újságíróból mondjuk cipőfelsőrészkészítővé képezze át magát, annak ma viselnie kell annak erkölcsi konzekvenciáit, hogy szerkesztőségi íróasztal mellett ülhetett az aczéli években is. Sajnálom ezeket, mert nem lehetett könnyű a beilleszkedés a kommunista propagandagépezetbe. És most sem lehet könnyű dolguk azoknak, akiknek ezt a kort önmagukban fel kell dolgozniok. Dehát az mindenki számára adva volt, hogy ha nem bírta gyomorral, más foglalkozás után nézhetett, hiszen hol volt az megírva, hogy az "átkosban" csak újságírással (és az azzal óhatatlanul együttjáró járó prosti- tuálódással) lehetett kenyeret keresni? Léteztek sokkal ártatlanabb szakmák is az újságírásnál, ahol az ember megőrizhette emberi méltóságát. A sajtóban ez lehetetlen volt. Az írástudókat fokozott felelősség terheli mindazért, ami Magyarhonban az utóbbi évtizedekben végbement, mert közreműködtek a közvélemény félrevezetésében és a hazugságok terjesztésében. Meggyőződésem, hogy az ezzel járó lelkiismeretfurdalás okozza a mai magyar újságírótársadalom kiegyensúlyozatlanságát. És ebből erednek az ellentétek, nagyrészben ide vezethető vissza az un. "médiaháború" is. Negyven év nagyon hosszú idő volt és a gyökerek mélyre nyúlnak, messzire ágaznak. Március 15.-ből indultunk ki és a magyar sajtószabadság kivívásának száznegyvenhetedik évfordulójára emlékezve elevenítettünk fel egy s mást múltból és jelenből. S ahogy ebben a múltban nincs öröm, úgy a jelen sem tartogat vigasztalást számunkra. Talán a jövő? Hiszen minden évvel közelebb kell jutniok az otthoniaknak is ahhoz, hogy megértsék a demokrácia lényegét. S akkor valószínűleg 1848. szelleméhez is közelebb fognak kerülni. Meg még talán Nyugathoz és Európához is... GÁBLER ANTAL: MÁRCIUSI ÜZENET Március tizenöt - Dunaparti szél Tavaszi álom, magyar kikelet; Régen történt... hogy paktum nélkül Kiálltak ők, a szabadság mellett. Isaszeg, Vác, dicső Komárom: Feltámadt újra a bágyadt tömeg, Petőfi szavalta a Nemzeti Dalt; És tűzbe indult - fiatal, öreg. Ma zászló leng a Parlament előtt S egy Kossuth kép az iskola falán Meséli, az ünneplő magyarnak: a Bátrak győztek - Március Idusán.
