Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-02-01 / 2. szám
1995. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 17 Técső 665 éves Arany Ősz Fesztivál a Tisza mentén-KÁRPÁTALJA- A legkorábbi írásos feljegyzés, Károly Róbert adományozó levele 1329-ben említi az "Al- maváros"-t, amikor is kiváltságokkal ruházta fel Técsőt, három másik máramarosi várossal együtt. Ennek az évfordulónak méltatására jó alkalmat kínált az immár hagyományos Arany Ősz Fesztivál a Tisza mentén, melyet a múlt év októberében a helyi magyarok szervezete, a református egyház, a városi önkormányzat, a Hollósy Simon középiskola közösen rendezett meg. ...Délelőtt 11 órakor szüreti felvonulással kezdődött. Népviseletbe öltözött fiatalok tartottak lovas-felvonulást, nyomukban feldíszített szekerek haladtak el a város utcáin, rajtuk vidám ifjak énekeltek jellegzetes nótákat, így invitálva a felvonulásban gyönyörködő técsőieket: "Este mindenki jöjjön el a szüreti bálba". A hivatalos megnyitóra a Hollósy Simon nevét viselő középiskola aulájában került sor. A nagyszámú, egyre sokasodó közönség soraiban ott voltak Székelykeresztúr (Erdély, Hargita megye), Budapest, Debrecen, Nagykálló, Nyírbátor, Munkács, Rahó küldöttei és a járás helységeinek, magának Técsőnek érdeklődő-ünneplő polgárai. Ambrus Pál, az iskola igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, majd Mecsey Zoltán, a város polgármestere tolmácsolta az önkormányzat jókívánságait. László Károly, a református egyházközség lelkipásztora lelket s szívet melengető szavai után e sorok írója, az események krónikása kalauzolta el a hallgatóságot Técső múltjába. Ezután a megemlékezők serege a református templomba indult, ahol újra felavatták az I. világháború magyar áldozatainak emléktábláját. A fekete márványon 60 név olvasható, azoknak a técsői férfiaknak a neve, akik örökre elvesztek az első világégés viharaiba. Az emléktáblát először 1926-ban állították fel közadakozásból, s több mint húsz éven át állt az Árpád-kori templom falán mementóként, mígnem 1947- ben felsőbb ukázra eltávolították. De nem semmisült meg! Sok éven át rejtegették a técsőiek, megóvták, és most előkerült legutóbbi rejtekhelyéről, a református temető egyik jeltelen sírjából. Gondos kezek felújították és visszahelyezték eredeti, méltó helyére. Az alkalomhoz illő ige meghallgatása és magyarázata után a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kör kamarakórusa és a técsői Tiszavirág nyugdíjas énekkar tette még emlékezetesebbé az eseményeket, felemelő órákat. Benyovszki Lajos, Székelykeresztúr polgármestere a 12 ezer lelket számláló erdélyi város lakósságának jókívánságait tolmácsolva, többek között a következőket mondta:-Emlékezni jöttünk, ünnepelni veletek, közösen. A magyar történelemben nem egyszer fordult már elő - mint például II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. 1848-49, vagy az 1956-os forradalom után -, amikor egyszerűen tilos volt emlékezni. A történelmi évfordulókat nem vitatni és elvitatni kell. Az ünnepeket, a megemlékezéseket arra kell felhasználni, hogy nagy tettei tudatában a nemzet megbékéljen önmagával, és a világgal, hogy aztán takintetét a jövőbe vesse, erejét országépítésre fordítsa. A felejtés a második halál. Jaj annak a népnek, aki elfeledkezik múltjáról történelméről, nagyjairól. Az elmúlt évtizedekben feledékenyek voltunk, talán azért, mert ránk kényszerítették, mert történelmünkről csak suttogva beszélhettünk, mert csupa tilalom vett körül. De eljött a szabad megemlékezések ideje. Garay Jánossal együtt valljuk: Csak törpe nép feledhet ős nagyságokat Csak fajult kor hős elődöket A lelkes eljár ősei sírjához S gyújt fényénél új szövétneket! Ide jöttünk, egymást felemelve megállunk és Garay János versének ritmusára próbáljuk együtt dobogásra bírni szívünket. Mert kezdet nincs, csak folytatás! Nem elég, ha a felizzó fény néhány pillanatra hasítja ketté a sötétséget, nekünk a világosság maradandóságát kell megtalálnunk. A múlt és jövendő partjai között nem szakadék, hanem híd akarunk lenni. Mi, a gazdasági, természeti és szellemi kincseiben megrabolt közösség új, egyenjogú életre látunk végre esélyt, hiszen a kisebbségi sorsban élők szívében a legkisebb jelre, pozitív emberi magatartsára felébred a remény, kézfogásra mozdul a kéz. Lehet és kell ébredni: keresve-kutatva, töprengve, vitázva, de vissza nem lépve és meg nem torpanva. Elszántan a hitben és elkötelezetten a bölcs józanságban. A történelemnek nemcsak vértanuk százaira, hanem a győzedelmes hétköznapok ezreire és tízezreire van szüksége! Legyünk mi ezeknek a hétköznapoknak hősei! A mi házaink, a mi gyermekeink, a mi gazdagodó létünk és szellemiségünk legyen az a láthatatlan emlékmű, amelyet elismerő szavakkal koszorúz majd a hálás utókor. Az utókor fejet hajt előttünk azért, hogy egy forrongó korszakban megtaláltuk azt az utat, amelyen nem kisebb méltóság jött el hozzánk, mint az egyéni és közösségi jogrend Európája. És ha itt lesz, és nemcsak várjuk, hanem készítjük eljöttét, akkor unokáink és dédunokáink a lehető legtermészetesebbnek tartott anyanyelvükön mondhatják: hála és dicsőség mindazoknak, akik meghaltak a szabadságért, de azoknak is, akik éltek érte! A magyarok imája és a székely himnusz eléneklése után az emléktáblát elborították a kegyelet virágai. Az ünnepi díszben öltöztetett járási kultúrház bejáratánál sok száz főnyi közönség a három éve hivatalosan visszaállított ősi városi címerrel "találkozhatott"; az ajtókon belülre pedig szívet melengető dallamok csalogatták: Tégli Béla bácsi másfélszáz éves tárogatóján korabeli dallamokkal varázsolt hangulatot, majd fiatal klarinétosok, mintegy átvéve a jelképes stafétát. A három órás műsor méltó volt a sokat látott-megélt város múltjához, jelenéhez. A színes műsor kavalkádból mindenki kedvére válogathatott: volt vers, tánc, zene, ének, felléptek a helybeli együttesek, a munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kör énekkara, és - mintegy pontként az i-re - az Európa-hírű Nyírség táncegyüttes, Tóth Ferenc koreográfus vezetésével és részvételével. Ez a
