Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
I AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG (Volt Amerikai Magyar Értesítő) P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel./Rec./Fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 18 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 16 dollár. Kanadába (légipostával) 19.50 dollár. Tengerentúlra (hajópostával) 20.00 dollár, légipostával 30.00 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt cikkek a közlésnél előnyben részesülnek. gat megembereli magát, hogy Hruscsov belátja: többet használ a szocializmus ügyének, ha erőszak alkalmazása helyett elfogadja a magyar nép baráti jobbját és bíztunk egy ENSZ-delegáció érkezésében, aminek jelenléte lefékezte volna az akkor már beindított szovjet háborús készülődés lendületét és megálljt parancsolhatott volna az agresszor- nak. De senki sem jött a segítségünkre. Magyarország végzetesen magára maradt. Pedig az igazi felszabadulás lázában hogy készültünk az új életre, az új feladatokra, egy valóban szabad és valóban demokratikus Magyarország felépítésére! Aki végigcsinálta a háború utáni demokratikus kísérlet első hónapjait és részese vagy tanúja lehetett annak, hogy a megszálló szovjet csapatok jelenléte és a kommunista párt egyre leplezetlenebbül érvényesülő dominációja ellenére is milyen hihetetlen lendülettel kezdődött meg akkor az újjáépítés, az mindezt összehasonlíthatta az 56-os valóságos felszabadulás tizenegy boldog napjának nekigyűrkö- zésével. Aminek lelki rugói alapvetően mások voltak, mint 1945-ben. Akkor, azon a bágyadt őszi napsütésben fürdő szombati napon az egész város a munka és a tervezgetés lázában égett: városszerte folyt a villamosvonalak helyre- állítása, a roncs gépkocsik, kiégett autóbuszok, felborult villamoskocsik elszállítása, a törmelék eltakarítása és az úttestek szabaddátétele. Aki nem látta saját szemével azt a lendületet, amivel a város lakói akkor valóban maguknak csináltak rendet és igyekeztek eltüntetni az egymást követő két szovjet támadás nyomán keletkezett pusztítások nyomait, az elképzelni sem tudja, mire képes a lelkesedés. Senki sem kérdezte, mit kell csinálni, csak önként beállt a sorba és cipelte a síneket, talicskázta a törmeléket, húzta- vonta el az útból a kocsironcsokat. Mert valamennyien azt akartuk, hogy hétfőre meginduljon a Városban az élet, a munkások mindenütt felvegyék a munkát és megkezdődjék a termelés. És készültünk a nagy temetésre is: készen álltak a tervek arra, hogy a következő hét elején a Vérmezőn méltó körülmények között eltemetjük hősi halottainkat, a város különböző pontjain sebtében elföldelt szabadságharcosokat és megadjuk a végisztességet a forradalom vértanúinak, akik a legdrágábbat, az életüket adták a szabadságért. * Este pedig a rádióhoz tapadva hallgattuk Mind- szenty József aggódó, de mégis hittől, bizakodástól fűtött szavait, a nemzethez intézett főpapi szózatot, aminek minden szavából a felelősség áradt és csak a gyűlölködéssel párosult rosszindulat magyarázhatta bele a beszédbe a múlt visszahozásának vágyát, a "bukott rendszer" elleni megtorlás szándékát. Mindszenty békítő szavainak hitele volt előttünk, hiszen ő egész addigi életével bizonyította, hogy népéért szembe mer szállni mindenfajta diktatúrával, nem úgy, mint azok a hirtelenében ellenzékiekké vált volt kommunisták és társutasok, akik pár hónappal előbb még lelkesen vállalták a rendszer csahosainak szerepét. Szombaton este Mindszenty szavaival tértünk nyugovóra, mintegy magunkon érezve áldását és azzal hajtottuk le fejünket a párnára, hogy álmodjunk egy jobb világról, egy ígéretes jövőről. Szinte hihetetlen, de még ma is jól emlékszem: azon az estén egy közel húsz év előtti, hasonlóan boldogságtól fűtött este hangulata kerített hatalmába és már majdnem félálomban csengtek fülemben rég elszállt szavak. Akkor is novembert mutatott a naptár és ha jól emlékszem, akkor is éppen 4.-ét... 1938.-ban, amikor a Felvidék egy részének visszacsatolása fölött ujjongtunk és a lelkesedés mámorában késő este ott szorongtunk, örömükben sírónevető emberek tízezrei a budai Vár udvarán, a tapsoló, éljenző tömeg hívására egyszerre kilépett az erkélyre Horthy Miklós. A Kormányzó egy darabig némán állt, mint aki maga sem hiszi, hogy egyszer ez a perc is elérkezhetett, aztán csak ennyit szólt a közben eléje állított mikrofonba: "Menjetek haza és álmodjatok még szebbeket!...’ Ezeket a szavakat éppúgy nem fogom elfelejteni soha életemben, mert a maguk egyszerűségében egy túláradóan boldog pillanat érzéseinek adtak kifejezést, mint ahogy amíg élek, emlékezni fogok azokra a gondolatokra, amelyek az 1956. november 3-i este elalvás előtti pillanataiban kergették egymást az agyamban. A veszély érzete az ember zsige- reiben dolgozott és az ösztönök sugallta nyugtalanság még akkor is nehezen hagyott elaludni, ha az utolsó napok hajszájától halálosan fáradt voltam. Aztán egyszerre letaglózott az álmossság. Ágyúdörgésre ébredtem, rezegtek az ablakok. Rémülten ültem fel az ágyban: még nem is szürkült, hajnali 5 körül járt. A ágyúzás iszonyatos zaja Kelenföld, vagy a Budaörsi út felől jött és lassan erősödött. A szünetekben tankok lánctalpainak csörömpölése, nehéz harckocsik dübörgése hallatszott. Az ablakhoz rohantam: a hajnali félhomályban végeláthatatlan tankoszlop kúszott a Villányi úton a város központja felé. Mint maga a végzet. Dél felől ágyúk torkolattüzeinek villanása látszott és tisztán ki lehetett venni a gránátok robbanását. Isten irgalmazzon Budapestnek!... Végre megszólal a rádió. Bemondja, amit úgyis sejtettünk: a szovjet hadsereg orvul megtámadta a független
