Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

1995. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Magyarországot! Aztán a drámai szózat a világ népeihez: "Segítsetek, segítsetek, segítsetek és senki sem segített... Nagy Imre hangja:"Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.r. A csapatok sehol sem álltak harcban, hanem az oroszoktól lefegyverezve és laktanyáikban körülzárva, jórészt áruló parancsnokaik utasítására tétlenül várták sor­sukat, de a sokszoros túlerőnek szervezetten ellenállni amúgyis öngyilkosság lett volna. Csak egymástól elszigetel­ten küzdő nemzetőr-alakulatok szálltak szembe a betörő szovjet tankokkal, de ez nem megállítani, csak késleltetni tudta az ellenséges előnyomulást. A kormány sem volt a helyén, csak egyetlen tagja, Bibó István maradt a Parlament épületében, hogy megfogalmazza felhívását a világ vezetői­hez. A háromszáz milliós szuperhatalom gigászi hadse­rege hitszegő módon megtámadta a tízmilliós kis ország békességre áhítozó népét és tűzbe-vérbe fojtotta egy kis nemzet szabadságvágyát, legszebb álmait. Az orosz ütegek sortüzei nyomán recsegve-ropogva omlottak össze egész házsorok és maguk alát temették azokat a reményeket, amelyeket a magyarság a függetlenségről és arról táplált, hogy saját hazájában saját maga rendezheti be az életét. 1956. november 4.: az árulás, a gyász napja. S egy­ben az a nap is, amikor a szovjet kommunizmus felfedte a igazi arcát, amikor leleplezte magát a világ előtt. Buda­pestnél győzött ugyan a nyers túlerő, de a seb, amit az ideo­lógia kapott, sohasem gyógyult be s végül elüszkösödve belülről rothasztotta szét a nemcsak a kommunizmust, hanem az egész szovjet gyarmatbirodalmat is. Hogy mi jött ezután, azt már mindenki tudja. Nincs szándékomban történelmet írni, csak személyes emlékeimet akartam papírra vetni a harminckilenc év előtti tragikus napokról, a második sorsfordító november 4-ről. Mert akkor már számontartottunk egy másik sors­döntő november 4-et is! Hadd elevenítsem fel annak emlé­két is, visszafelé követve azt az ívet, mely öszeköti a két történelmi dátumot. * Tizenegy napig volt szabad 1956-ban a magyar nép, tizenegyszer kelt fel a nap szabad Magyarország fölött. Különös véletlen, talán a számok mágiája, hogy ha 1956-tól tizenegy évet visszaszámolunk, ahhoz a dátumhoz érke­zünk, ami a hasonlóan döntő fordulatot jelentett a nemzet életében: 1945-re, a "felszabadúlás" évére gondolok, amikor megszabadultunk ugyan a német megszállóktól, de az ide­gen hatalom visszavonuló csapatait egy másik idegen hata­lom katonái verték ki hazánkból és váltották föl, modern tatár-dúlás módjára újabb megszállást hozva a sze­rencsétlen országra. Én most nem akarok semmiféle össze­hasonlítást tenni, hogy melyik megszállás volt rosszabb és kegyetlenebb (aki szereti a hazáját, annak egyformán gyűlöletes minden idegen megszálló, bármilyen nemze­tiségű legyen is), ám a keleti hódítók viselkedésére nincs mentség és nincs magyarázat. Csak sejtjük, mi lett volna a sorsunk egy német győzelem esetén (egy Gau, egy tarto­mány lett volna hazánk a hitleri gyarmatbirodalomban, ahol a segéd-népek sorsa várt volna ránk), de azt tudjuk, milyen megpróbáltatásokat tartogatott népünk számára az orosz megszállás, hogy mit kellett elszenvednie az ország­nak a szovjet "felszabadítóktól". A nemzet rövidesen minderre meg is adta a méltó választ: a teljes "felszabadulás" napjaként számontartott április 4. után hat, illetve hét hónappal tartották Magyar- országon (éppen az annyit kárhoztatott Jaltai Egyezmény rendelkezései értelmében) az új rendszer első választásait: először a törvényhatóságit (mai "helyi önkormányzat" a neve), majd egy hónappal később, 1945. november 4-én az országost. Azért ilyen szokatlan sorrendben, mert a kom­munisták abban bíztak, hogy a "proletár" Budapesten kön­nyű győzelmet arathatnak a munkáspártok s ez lélektanilag befolyásolja, az ő oldalukra hangolja majd a szavazókat a parlamenti választáskor. Csalódtak: a Kisgazdapárt már a fővárosban is abszolút többséget szerzett, amit alig négy hét múlva újabb, nagyobb arányú győzelemmel tetézett. De ad­dig szüntelenül folyt a politikai huzakodás, hogy sikerüljön rávenni a Kisgazdapárt vezetőit egy olyan közös listára, amelyen megelégednek a 48 százalékos részesedéssel. Ám akkor még volt gerinc a Kisgazdapártban és a sebtében összehívott nagyválasztmány visszautasított minden alkudozást. És így érkezett el a nagy nap, november 4, diadalt hozva a magyar demokrácia és bukást a szélsőbaloldal számára: a kommunistáknak be kellett érniök 17 száza­lékkal, míg a Kisgazdapárt 58 százalékkal abszolút több­séget szerzett a Parlamentben. (A két munkáspárt együtt nem kapott többet 34 százaléknál.) Engedtessék meg nekem, hogy száraz történelem helyett megint a személyes visszaemlékezés hangján írjak, hiszen olyan jó még ma is visszagondolni a kerek 50 év előtti boldog napra, a győzelem napjára! Mi, kisgazdapárti fiatalok rengeteget dolgoztunk heteken át a választás előkészítésén, de a szavazás éjsza­káján mégsem ment haza senki. A rádió és a telefonok mellett lestük a híreket, vártuk az ország minden részéből befutó részeredményeket. Akkor még nem komputerrel számolták a szavazatokat, hanem kézzel és az adatok csak lassan érkeztek. Este 9-10 tájban jelentkeztek telefonon az első választási irodák, a munkájukkal elkészült számláló- biztosok. Lélegzetvisszafojtva lestük a számokat: Budapest I. kerület: 72 százalékos kisgazda többség, Csepel: 52 százalék a kisgazdapárté, pesti belső kerületek: 67, 80, 59 százalékos siker. És így sorban a vidéki jelentések: egy-két kelet-magyarországi adattól eltekintve mindenünnét győ­zelmi hírek futottak be. A jelenlévő kommunista és a szoc- dem újságírók sápadtan meredtek a falon elhelyezett tér­képre, amelyen kis zászlócskákkal jeleztük, hol alakult ki polgári többség. A pár hét előtti törvényhatósági választá­sok csalódása után a baloldal győzelemre ugyan már nem számított, de abban azért bízott, hogy a két munkáspárt együttes eredménye egyensúlyban lesz a kisgazdákéval. Ilyen megsemmisítő vereségre legrosszabb álmaikban sem gondoltak. Velünk madarat lehetett volna fogatni! Pedig egy héttel előbb még mi sem láttuk rózsásnak a helyzetet és nem mertünk ilyen eredményre számítani. A Szovjetunió

Next

/
Oldalképek
Tartalom