Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG XXXI. évf. 10. szám VOLT AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. november Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. (Tamási Áron -1956) STIRLING GYÖRGY: KÉT NOVEMBER 4. Előző számunkban ugyazen a helyen megjelent "Két október" című cikkemben először a gyász fekete lobogóját mélyen meghajtva idéztem fel 1849. október 6. vértanúinak tragikus emlékét, utána büszkeséggel írtam egy másik októberről, mintegy magasan meglengetve az 1956. október 23-án nemzeti jelképpé vált lyukas nemzeti zászót, ünnepelve a magyar nép felkelésének az egész világot ámulatba ejtő, csodálatra késztető sikerét, a forradalom kitörésének napját. Most, hogy novembert mutat a naptár, először ismét gyászos napokkal kapcsolatos emlékek jelennek meg lelki szemeim előtt és kívánkoznak toliamra: október 23. után az országban már kezdett helyreállni a rend és az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba, amikor a Budapestnél kétszer is megvert és visszavonulásra kényszerített Vörös Hadsereg a Szovjetunióból napok alatt ideszállított friss emberanyaggal és szakadatlanul érkező tankhadosztályokkal megkezdte Magyarország újra-megszállását. Az időnyerés céljából tett megnyugtató szovjet kijelentések és ígéretek ellenére október utolsó napjaitól kezdve Záhonynál özönlöttek be az országba az új gépesített csapatok, a tankoszlopok és egymást érték a zsúfolt katonavonatok. Andropov félrevezető hazudozásai nem altathatták el a magyar nép gyanúját és mindenki aggódva figyelt Kelet felé, ahonnét ~ éreztük — közeledik a vész. Akkor már csak csodában lehetett bízni, de a magyar mindig hajlamos volt a csodavárásra és titkon még mindig reménykedtünk... November 3-át, szombatot mutatott a naptár. Ezen a reggelen kelt fel tizenegyedszer a nap az önerejéből szabaddá vált Város fölött. Budapest népe élvezte a szabadságot és élvezte a későőszi verőfényt, amely bearanyozta a forradalmi harcok okozta sebeket és melegséget vitt a kitört ablakú, sérült lakásokba. Mindenki talpon volt, mindenki serénykedett és igyezett valahová. Ennek a szombat délelőttnek a hangulatát csak az idézheti föl a maga valóságában, aki átélte azt a 24 órát, amely a lelkes bizakodás tevékeny óráitól a városra másnap reggel rászakadt bénító tragédiáig tartott. Nem, azt a hangulatot nem lehet szavakkal érzékeltetni: azon a bizonyos utolsó napon kétség és remény közt hányódott a magyar nép és a reménykedés légkörét megerősítette Mindszenty herceg- prímás esti rádióbeszéde, hogy aztán másnap hajnalban a szovjet ágyúk dörgése ébressze rá a nemzetet a kegyetlen valóságra és a legmagasabb mennyekből taszítsa le a pokol legmélyebb bugyraiba. Valami különös feszültség vibrált a levegőben ezen a napon, a szabadság utolsó napján. Ahogy most vissza- révedek azokra az órákra, amikor szorongó szívvel hallgattuk a rádió híreit arról, hogy hány állomásfőnöktől érkezett jelentés keletről az ország belseje felé átrobogó orosz katonavonatokról, páncélosokkal megrakott szerelvényekről, mai eszemmel alig értem meg akkori viselkedésünket. Furcsa és megmagyarázhatatlan lelkiállapotba kerültünk: bár agyunk tudta, hogy ezek a hadak a mi szabadságunk letörésére jönnek be az országba, a szívünkön valahogy igazán nem tudott úrrá lenni a félelem. Egyszerűen lehetetlennek tartottuk, hogy valaki is vissza tudja forgatni a történelem kerekét. Azokban a napokban annyi csodát éltünk át, olyan felfoghatatlanul szép volt, hogy tizenegy év után elkotródtak a kommunisták, hogy nem látni orosz katonákat az utcán, hogy lehullottak a vörös zászlók és az ötágú csillagok a középületek ormáról, hogy helyettük a lyukas háromszínű lobogó csattog a szélben: mindez olyan megmagyarázhatatlan isteni rendelésnek tűnt, hogy hittünk a további csodákban. Hittünk abban, hogy az utolsó pillanatban a Kremlben felülkerekedik a józan ész, hogy a Nyu-
