Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-07-01 / 7-8. szám
1995. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 artritikus ujjai, melynek körmei az elevenig le voltak kopva, nem bizonyultak megfelelő eszköznek a feladatra. Pár sikertelen kísérlet azzal végződött, hogy a pénzdarab mindig visszaesett a padlóra. Ezt a lányok roppant mulatságosnak találták és vihogtak felette. Be kell vallanom, nem vagyok egy türelmes természetű ember. A bőrkabátosok és taréjfrizurások társasága egyébként is irritál. Ha rendesen viselkednek, hát eltűröm őket. De amikor a vonat egy lökésére az öreg majdnem a padlóra zuhant, amit a lányok annyira mulatságosnak találták, hogy hangosan felnevettek, akkor elszakadt a türelmem szála. Tudtam azt, hogy itt beszédnek helye nincs, ha csak nem akarom magamat vastag gorombaságoknak kitenni. Ezért egy tüntető gesztussal a padlóra térdeltem és a tenyeremmel kezdtem összesöpörni a filléreket. Mikor az első zsákmányt az öreg markába öntöttem, már senki sem nevetett. Még a távolabb ülők is felfigyeltek. Mikor egy, a messze a pad alá gurult egydollárost nem tudtam én sem elérni, azon veszem észre magam, hogy az egyik lány mellém térdel és fürge ujjával kihalássza azt a pad alól. Erre már a másik kettő is segíteni kezdett és pillanatok alatt a koldus egész jövedelme a markában volt. A jelenetet nagy csend követte, ami kínos is lett volna, ha a barátunk a következő állomáson le nem száll. Mielőtt kilépett volna a peronra, megemelte felém a zsíros karimájú kalapját, a kutyája pedig pár barátságos vakkantással mondott köszönetét. A lánykák, mint afféle fiatalok, hamarosan visszazökkentek a maguk viháncoló modorába. De valahogy akkor már nem irritált többé a modoruk. Arra gondoltam, hogy a dzsungel és az Édenkert nem lehetnek mégsem nagyon messze egymástól. * Golyózápor egy keresztény templomra Az utóbbi időben teret nyerő izraeli keresztény- ellenességgel foglalkozik május 26-i számában az International Herald Tribune. Az Associated Press hírügynökség jelentésére alapozva azt írja, Izraelt "rendkívül meglepte", hogy egy vatikáni küldött élesen bírálta e jelenségeket: "Andrea Di Momezemolo, a Vatikán képviselője azután szólt erről, hogy e héten Jaffában egy izraeli katona golyózáport zúdított egy templomra és a bíróság előtt azt mondta, zsidóként kötelessége lerombolni a bálványimádás jelképeit. A vatikáni küldött elmondta a Corriere della Sera című olasz lapnak, hogy az incidens nem egyedülálló, hanem az izraeli társadalom mélyén rejlő problémára utal. Szükséges harcolni a nem zsidókkal szembeni intolerancia és ellenségesség ellen, mely egyre jobban terjed az izraeli társadalomban - mondta a Vatikán küldötte. Az izraeliek nem kérhetik az egyháztól, hogy Ítélje el az antiszemitizmust, miközben semmit nem tesznek a keresztényelle- nességleküzdésére." [L. E./ Jaj, hol az arcunk? Hol a múltunk? Tanú előtt állok a Dunántúlon. A históriában mindig marad tanú. Ha az élők szájára lakatot ütnek, megszólalnak a fák, a csontok, a kövek. Fenn a Ság-hegyen, a megbontott, félig elhordott hegy fölé magasodva, évtizedekig egy kőkereszt szólt egy hallgatásra ítélt nép helyett. Egy kőkereszt, amelyre odanéznek a kemenesaljai falvak: Borgáta, Köszk, Káld, Osztffyasszonyfa, Nagysimo- nyi, Vönöck, s odanéz Berzsenyi Dániel szülőfaluja, Egyhá- zashetye. Egy kőkereszt, amelyet tanúvá tett a sors, a véletlen s néhány Vas megyei magyar. Tervezte ezt az emlékművet egy Berzsenyi-utód mérnök, Berzsenyi Janosits Miklós. A fehér kereszt alá a bazaltkockákat Ság-hegyi kőbányászok rakták. Vezényelte az avató ünnepséget egy Ság-hegyi pincésgazda, az alsósági iskolamester, Szakály Dezső. Verset mondott ezen az ünnepségen a földműves szavalókórus, az ország legnagyobb kórusa. Kétszáz csizmás fehéringes parasztember mondta fennhangon az alsósági iskolamester ez alkalomra Írott versét, a Magyar akaratot. A dátum: 1933. Tizenhárom esztendő telt el 1920 június negyediké óta. Tizenöt esztendővel később, 1948-ban az emlékmű talapzatáról leveszik a Trianon feliratot. Helyére ezt írják: Szabadság. Gyönyörű szó, Petőfitől tanultuk. S mégis: csak az emlékeket, az emlékezetet eltakarító igyekezet eszelhet ki ilyen cinikus csereberét. A temetési menetet át kell festeni lagzis mulatsággá. A fekete égboltra bárányfelhőket kell pingálni. Nincs nagyobb igyekezete a mindenkori hamis hatalomnak, mint kitépni az emlékezést. Megszüntetni az önbecsülést, az öntudatot, a méltóság érzetet. Az emlékmű lebontását 1948-ban még nem szorgalmazzák. Rákosi Mátyás ravaszabbul politizál annál, hogy darut és kötelet hozasson. Pedig körülnézett az idő tájt Kemenesalján, szónokolt Celldömölkön; aligha kerülte el a figyelmét a kereszt. De ő bízott a felírat cserében, az agy cserében. Bízott abban, hogy a rabságot szabadsággá lehet hazúdni. Utódai már ebben sem bíztak. Csakhogy a történelem tréfái éppen a legveszedelmesebb időkben a legcsiklandósabbak. Tervezték ugyan az emlékkereszt lerombolását, határozatot is hoztak rá, de közbejött Furceva asz- szony celli látogatása. Hruscsov kedvenc művelődési miniszterét felvitték a Ság-hegyre, a kilátásban gyönyörködni. Ő rámutatott az emlékműre.
