Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. május létre az emlékteret, ha az, aki bejelentette az alapítvány ezen szándékát, ne lett volna az átkosban pártbizottsági tag, ne lett volna a Kádár- rendszer egyik hű alattvalója, aki mindjárt ’56 után lépett be a pártba. E bejelentése után én úgy éreztem, hogy ez merő gúny, és elmondtam azt a mondatot, amiért börtönbe kerültem.- Emlékszik erre a mondatra?- Ne legyen a gyerek keresztapja az, aki apjának a hóhéra volt. Valahogy így hangzott. Az illető beperelt. Budán egy perc alatt meghozták az ítéletet: „Nagy nyilvánosság előtt elkövetett rongálás vétsége miatt.” Ez állt a végzésben. Biztosan rágalmazást értettek ez alatt, mert én azt a nőt nem rongáltam meg.- Mennyire ítélték?- Harmincezer forint pénzbírságot róttak ki rám. De én nem tartottam és ma sem tartom elveimmel összeegyeztet- hetőnek, hogy ha kimondom az igazságot, azért fizetnem kelljen. Tudtam, ha akkor fizetek, a következőkben is mindegyre fizetnem kell. És mert a végzésben az állt, hogy a pénzbírság ki nem fizetése esetén öt hónap börtönbüntetés dukál, hát 1992. április 29-én bevonultam. Bár sokan kardoskodtak ez ellen: ilyen nem létezik és kiállnak mellettem...- Tudna említeni egy pár nevet?- A kisgazdapárt vezetői, vagy Fónay Jenő, a Pofosz elnöke. Balsai kijelentette, hogy: én, mint igazságügy-miniszter törvényes óvást teszek, csak ne vonuljon be. Nem tett. Kegyelmi kérvényt nyújtottam be a köztársasági elnökhöz, Göncz Árpádhoz. Nem méltattak válaszra. A népköztársaság börtönében -1992- Bevonult tehát a börtönbe...?- A Gyorskocsi utcában öt napot töltöttem. „Európai állatnak” sem felelnének meg azok a börtönviszonyok. Az eredetileg hat személy számára kijelölt zárkában 24-en voltunk. És bent a vécé, a bűz és a tömény cigarettafüst... Nekem a 45-ös szám nem szerencsés. 1945- ben a nyugatiakat vártuk és az oroszok jöttek, s mikor 45 éves lettem a Magyar „Népköztársaság” börtönében találtam magam.- Most már, 92-ben: a Magyar Köztársaság...- Nem tévedésből mondtam „Népköztársaságot”, ugyanis amikor - 1992. április 29-én - bezártak az egyesbe, ez állt a falra függesztve: „A Magyar Népköztársaság Büntetés-végrehajtási Intézetének börtönszabályzata.” Bűnöm csak annyi, hogy a börtön falába véstem: „H. S. Antall és Göncz rabja.” Bent naplót vezettem és önként vécét takarítottam, mert nem bírtam a bűzt. A Gyorskocsi utcából a Gyűjtőbe kerültem. Itt egy háromszemélyes zárkában 21-en voltunk. Úgy álltunk, mint a hermgek a kon- zervben. Ha valaki a vécére iákart menni, azt a többi betaposta. Innen továbbvittek Ba- racskára, ahonnan kiváltottak.- Ki? ■- Én nem tudtam, hogy kint mi történik. Szabadulásom ■után tudtam meg, hogy az MDF forintonként kezdte összeszedni a váltságdíjat. Megmagyaráztam - mikor utánam jöttek -, hogy itt nem a harmincezer forintról van szó, hanem az igazságtalanságról. Ekkor három parlamenti képviselő megígérte, hogy vállalják az ügyemet. Azóta sem tet- ,tpk semmit. Itt szeretném felhívni a még szabad emberek figyelmét: a börtönajtó nemcsak arra az időre záródhat be az elítélt mögött, amelyet megítélt egy bíróság. Ha bekerült valaki, egy egész életre elvesztheti szabadságát. Például: volt ott egy fiatal ember, akit talán bi- ciklilopásért ítéltek el. Bent a nehéz fiúk kikezdték vele. O természetesen védekezett és ütött. Erre hét évet kapott. Húszéves volt. Az emberek többsége a börtönben elállatiasodik. A piros halas rendőr százados- Hőn óhajtott demokráciánkban még volt egy kísérlet a meghurcoltatására, illetve börtönbe zárolására.- 1992 végén kaptam egy idézést, hogy januárban - már nem tudom hányadikán, mert ilyen rövidzárlat még nem volt az életemben - jelenjek meg a Gyorskocsi utcában. Egy szerdai nap volt. Nyugodtan mentem, mert meg voltam győződve, hogy valami tévedés folytán küldhették az én nevemre az idézőt. Jelentkeztem. Felkísértek a háromszázvalahányas szobába egy századoshoz, akinek az asztalán - és ezt soha el nem felejtem - egy gömbszerű akváriumban egy piros hal úszkált. Amikor megtudtam, hogy miről van szó, annyira felháborodtam, hogy akkor valóban rám foghatták volna az elme- betegséget. Azt hittem, álmodom. És akiről beszélnek az nem én vagyok.- Mivel gyanúsították?- Hogy a Hevessi-Tiller házaspárt én gyilkoltattam meg. Három ember írott tanú- vallomása szerint én bujtottam, béreltem fel őket, hogy gyilkoljanak. Három roma volt, akiket azért tartóztattak le és már hónapok óta börtönben ültek, mert náluk találták meg a házaspár rádiós magnetofonját. Ezek hárman egy augusztusi napon újra kihallgatást kértek és megváltoztatták tanúvallomásukat. Mindent tudtak rólam, hogy mikor mit csináltam, hol lakom, hol van az üzletem stb. Azt vallották, hogy Horváth Sándor műszaki kereskedő bujtotta fel őket a házaspár legyilkolására.- Ön ismerte ezeket a romákat?- Nem. Sohasem láttam őket. Az egyiket Gallyasnak hívták, a másikat Vörösmartinak és a harmadik ez utóbbinak a lánya volt. Egybehangzó vallomást tettek. Ez tűnt fel nekem. Hogyan lehetséges, hiszen - legalábbis a nő - külön voltak bebörtönözve. Következett az azonosítás és itt hiba csúszhatott a tervbe. Huszonkét fényképről kellett felismerjenek. A személyazonossá- gimban szereplő kép került rólam a másik huszonegy közé. Talán mert fiatalabb voltam akkor és hosszabb hajam volt, és ők úgy gondolták, hogy egy kereskedő vasaltabb, pallérozot- tabb, vagy valami más okból, de nem ismertek fel. Olajozott kommunista maffia- És ezután egyszerűen szabadon engedték?- Ismét kifaggattak az alibimről. Majd azt mondták, hogy az ügy részemről le van zárva. Mehetek. Ekkor mondtam, hogy én itt, most rögtön feljelentést teszek rágalmazásért. Erre a százados megnyugtatott, hogy ők ezt hivatalból is meg kell tegyék és majd értesítenek. Menjek nyugodtan haza. Két éve múlt és nem kaptam egyetlen jelzést sem. Azóta kiderült, hogy ki volt a gyilkos. Az a vaktában lövöldöző, őrült rendőr. (K. Gyula)- Tehát a cigányoknak sem volt semmi közük a gyilkossághoz?- Ezek szerint nem.