Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
1995. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 tóttá azt a harag dacos ellenállása. Keserű elszántság volt a hangjában. "Nicsevo... Nicsevo! Menjetek csak! Én maradok és harcolok. Harcolok a hegyekben, vagy itt az utcákon, ha kell. Mikor a kezemben lesz az aftomatkám (géppisztoly), akkor ta...ta...ta... minden oroszt, aki itt van, leölöm! Ez az én hazám és én egy szabad csecsen vagyok, amíg élek Ta...ta...ta- a géppisztoly kattogását utánozva elfutott, belevegyülve a bazár tömegébe. Akkor még értelmetlenül álltam a szabadságvágy ezen megnyilvánulásával szemben. Ez 1949-ben történt. Aztán még két évet raboskodtunk a Szovjetunió dicsőségére. Glatkow minden eskü- dözése ellenére, Rosztovban további rabság várt ránk. De nem vonom kétségbe, hogy Glatkow meg volt győződve, hogy igazat mond. A felettesei ugyanis ezt közölték vele. Az orosz nép akkor még nem ismerte fel azt az ördögi fur- fangot, amivel a saját kormánya az orránál fogva vezette, így csak 1951 tavaszán tettem a lábamat Budapest utcájára. Közben a fiatal csecsen emléke teljesen elhalványult az életküzdelem mindennapi harcában. Reménytelen életembe egyszerre robban be 1956 októberének csodálatos pár napja. A modern Dávid harca elkápráztatta a világot. Budapest utcáin a magyar fiatalok véres ütközeteket vívtak a szovjet megszállók gépesített túlereje ellen. Méghozzá sikerrel! A világ éljenzett és nem tett semmit. Mikor a tűzszünet beállt a harcok negyedik napján, azonnal nyakamba vettem a várost és gyalog mentem át Budáról Pestre. Megkerestem a Corvinközt, a legádázabb harcok színterét. Kiégett orosz harckocsik és megszenesedett hullák bizonyították a harcok hevességét. Beszédbe elegyedtem a Corvinköz védőivel. Mind gyerek, tizennégytől húszig. Aki ennél idősebb, azt "öregének titulálják. Ahogy hallgatom a beszédüket, egyszerre ötlik fel bennem a csecsen alakja. A fiatalok hangjából ugyanaz az elszántság cseng ki és szemükben ugyanaz a láng lobog, mint annak az ifjúnak ott Groznijban 1949-ben. Ekkor döbbentem rá a szabadságvágy nemzeteken, fajokon, vallásokon és politikai nézeteken felülálló egyetemes értékére. Én is végig harcoltam hazám hadszíntereit. Tettem azt kötelességből, hazaszeretetből és az adott esküm iránti hűségből. De az valami más volt. A házakat lelehet rombolni, a hidakat fellehet robbantani, a városokat fellehet égetni, a katonákat meglehet ölni, még a nemzeteket is kilehet irtani, de egyet, az eszmét, a szabadság eszméjét nem lehet elpusztítani soha. Mikor ezeknek a gyerekeknek a lángoló tekintetét láttam, akkor kelt életre bennem a csecsen ifjú emléke. Mostanában a híreket hallva a grozniji harcokról, sokszor gondolok erre az emlékre. A mi harcunk is elveszett, akár az övék. De a szabadság eszméje ma is él. De csak abban, aki a leverés után sem adja fel a harcot. Ezt az igazságot a nagy lengyel marsall, Pilsudski fogalmazta meg a legszebben: "Megadás nélkül a vereség is győzelem!" Kérjük, ne felejtse el előfizetését megújítani Minden nép életében vannak olyan szomorú események, melyre fájdalmasan gondolnak vissza. Ezt a fájdalmat az idő gyógyítja, talán kicsit meg is szépíti. Ugyanez nem mondható el hazánkról Trianon vonatkozásában. Ha a fájdalom a ma élő nemzedékben csökken, ez csak a hiányos történelmi ismeretekből fakad. Megszépülni nem fog soha, mint ahogy, ha valaki elveszti kezét vagy lábát, még az idő múlásával sem lehet rá derűsen visszaemlékezni. A mai politikában naponta szembesülünk az elveszett területeken élő magyarok jajkiáltásával. SOÓS GÉZA Vannak a történelemben szerencsés és szerencsétlen népek. Hogy ki hová tartozik, azt a sors szeszélye dönti el. Az ezeregyszáz éve a Kárpát-medencébe bejövő őseink hazára találtak itt és letelepedtek. Bölcs királyunk, István, felvette a keresztséget és száz év alatt a magyarok keresztények lettek. Sőt nem is akármilyen keresztények. A középkorban a szentek egész sorával lepték meg Európát. Közben viharos történelmi idők következtek. Védtük nyugatot a tatároktól, később az ozmán birodalom hódítása elől. Amíg a Lajtától nyugatra lévő országok virágoztak, ahogy ott hódított a reneszánsz, ez az ország pusztult és vérzett. Ha végignézünk a történelmünkön, a honfoglalás utáni időket leszámítva, nem volt arra példa, hogy valamely népet indok nélkül megtámadtunk volna. 1848-ban olyan dicsőséges forradalom söpört végig hazánkon, hogy beleremegett Európa zsarnoksága. A világ fejet hajtott a magyarság előtt, majd sorsára hagyta. Jött a világosi fegyverletétel és a monarchia. A dualizmus nyomait az ország sokáig viselte. Az említette monarchiának volt köszönhető, hogy belesodródott az első világháborúba. Ezt a világégést nem hazánk robbantotta ki és noha nagy veszteségeket szenvedett, ott csak epizódszerep jutott neki. Nem is törekedett többre. A háborút lezáró Versailles-i békeszerződés és ezen belül a trianoni, Magyarországgal szemben volt a legkegyetlenebb és legigazságtalanabb. A háború kirobbantásában főszerepet vállaló államok ennél sokkal kevesebbel megúszták. Hazánk elvesztette területének kétharmadát. A semmiből, történelmi hagyományok nélkül, az elcsatolt területeken új államok születtek, melyek azon nyomban a fő ellenséget hazánkban látták. Ezek az országok máig
