Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. március tak csapatostul nyugatra, ahol jól megértették egymást a rendszert nem kommunista volta, hanem csupán hiányosságai, egyes jelenségei miatt kritizáló "diktatúrával szolidáris emigránsokkal". Ez kiábrándító csalódás lesz egyesek számára, de legalább megtanulják, kikben lehet hinni és ráeszmélnek, kiket tüntettek ki bizalmukkal. De még az amerikaiak (akik ösztönösen félnek a szabadságharcos vagy forradalmár címkét viselő izgága elemektől, mert veszélyeztethetik a békés emésztésüket) is azokat tartják kompetensnek magyar ügyben, akiknek soha semmi bajuk sem volt a kommunistákkal és a zivataros időket az eresz alatt húzták ki. Erre láttunk példát legutóbb, amikor Clinton elnök a közép-európai helyzetről és a demokráciába való átmenet problémáiról akarta hallani néhány érdekelt itteni nemzetiség véleményét. És mi tesz Isten, nem azok kaptak ide meghívót, akiknek eddig volt némi közük a felszabadítási politikához, hanem éppen ellenkezőleg... Meg olyanok, akiknek a nevét sem lehetett hallani, amikor az ég zengett, mert nem fűlött a foguk a kiálláshoz és a kockázatvállaláshoz. És olyanok, akik egészen a hazai rendszerváltás bekövetkeztéig azt sem tudták, mi fán terem a politika és milyen gondok gyötrik a magyar népet a kommunizmus bilincseinek szorítása alatt? A Magyar Nemzetben a minap interjú jelent meg Lauer Edittel, a magát az amerikai magyarság reprezentánsának feljátszó Magyar Amerikai Koalíció elnökével, aki egyhe- lyütt elmondja: véletlenül lett a Koalíció elnöke, mert "1987-ig nem vett részt magyar dolgokban". Aztán másutt elárulja, hogy azokról 1989 végén kezdtek el beszélgetni nyolcan-tizen, olyanok, akik "régen foglalkozunk magyar ügyekkel". Régen? Két éve? Na ne! És aki harminc-negyven éven át áldozta minden szabadidejét a magyar ügyre, az mit szóljon?... Hadd jegyezzem meg, hogy azok az urak, akikkel azokban a hetekben Lauer Edit tárgyalt, többségükben olyanok közül kerültek ki, akik csak akkor kezdtek gondolkozni azon, hogy kellene valamit csinálni Magyarországért, amikor már eldőlt a kommunizmus sorsa, már bukásra állt a rendszer és már a vak is látta, hogy hová érdemes állni minden rizikó nélkül. Szemben azokkal, akik (a "konoknak és merevnek" kikiáltott, de voltaképp elvhű és következetes Mindszenty Józsefhez hasonlóan) első pillanattól kezdve vállalták a szembenállás kockázatát és számos hátrányát (lemondást a hazalátogatásról, életveszélyes fenyegetéseket és egyéb nehézségeket), mert meggyőződésük szerint ezzel szolgálták legjobban a magyar ügyet és a nemzet érdekeit. A maximalista követelésekkel, amik mögött nem naivitás vagy álmodozás rejtőzött, hanem az a nagyon is tudatos meggondolás (amivel minden diplomata-inas tisztában van), hogy minimális eredményt csak úgy lehet elérni, ha az ember a legtöbbet követeli: a tárgyalások közben így van miből engedni és az alkudozásból kijöhet valami. A beth- lengábori politizálás külhoni képviselői szerény igényűek voltak (hogy meg ne bántsák a diktatúra érzékenységét) és olyanok voltak az eredményeik is... Mert az ellenfél sem becsüli igazán a gumigerincűeket, legfeljebb felhasználja őket. Borbándi is foglakozik cikkében a kétféle emigrációs stílussal, taktikával, illetve az emigránsok két nagy csoportjával. Azzal kezdi, hogy igyekszik megmagyarázni, miért különül el a "nemzeti" emigráció a másik csoporttól, amit ő "demokrata" emigrációnak nevez. A két elnevezés gyökerei a szerző magyarázata szerint az 1945-ös kétségkívül jobboldali jellegű emigráció születéséig és az azt követő 1947/48-as emigrációs hullám megjelenéséig nyúlnak vissza: állítólag (nem tudom, így volt-e, mert akkor még otthon éltem, pontosabban börtönben léteztem) ez utóbbinak a tagjai nevezték magukat megkülönböztetésül "demokrata" emigrációnak. Lehet. Azt mindenesetre tudom -- s ezt Borbándi is megerősíti --, hogy az évek folyamán és főleg az 56-os forradalom idején eltűntek ezek a különbségek és senki sem törődött azzal, ki mikor érkezett szabad földre. A döntő az volt, hogy mi az álláspontja a kommunizmussal kapcsolatosan: szembenáll-e azzal, vagy el tudja-e képzelni a békés koegzisztenciát? Ez lett a vízválasztó és nem az érkezés időpontja. S ekkor kezdett általánossá válni a "nemzeti emigráció" megjelölés arra a messzemenően nagy többségben lévő oldalra, amelynek tagjai nemzeti és keresztény beállítottságúkból eredően az első számú szabadságharcossal, Mindszenty Józseffel együtt vallották, hogy a kommunizmussal nem lehet alkudni és a "farkas báránybőrben is farkas." Amikor a hetvenes évek közepétől kezdve a Nyugatra való érkezés időpontja s az abból való következtetések levonása értelmét vesztette, ismét teret hódított a nemzeti emigráció elnevezés — írja erről cikkében Borbándi Gyula --, de ekkor már főleg azok megjelölésére, akik a kommunista kormányzat minden kedvező intézkedésében, könnyítésében, a kis egyéni szabadságok körének tágításában csak cselt, félrevezetést, ármányt, a nyugati országok megtévesztésére szolgáló mesterkedést láttak. Szemben a demokrata emigrációval, amelynek hangadói az engedményeket mint a merev rendszer fellazulásához, meggyengüléséhez, végső soron új erőviszonyokhoz és a hatalmi monopólium feladásához vezető lépéseket értékelték." Nem kívánom itt feltenni a kérdést, hogy vajon miért jogosultabb a "demokrata" jelzőre az, aki felült a kommunisták trükkjeinek s elhitte a Magyarok Világ- szövetsége szirénhangjait és miért nem illetné meg ugyanez a jelző azokat, akik a keményen küzdöttek a diktatúra ellen (nyilvánvalóan a demokrácia megvalósulásáért) és egész életükkel bizonyították a demokrácia iránti elkötelezettségüket, mert ez már túlmenne e cikk keretein, de máskor még visszatérek rá. A humoros az, hogy az idő és az események eldöntötték, melyik taktika bizonyult hatásosabbnak és kiket igazoltak az eredmények. Az un. "demokrata" emigrációtól még ma is a langyos kádárizmus puha diktatúráját élvezhetné a magyar nép, amihez a nyugaton a rendszer jóhírét terjesztő kollaboránsok jóvoltából Budapestre küldött kapitalista bankkölcsönök biztosítanák az anyagi fedezetet. Éz azonban már megint egy másik téma, amivel ugyan már nem először foglalkozom, de mivel sokak fejében még máig sem világosodott meg az igazság, a gyöngébb felfogásúak kedvéért még erre is visszatérek. Ám éppen ideje, hogy visszatérjünk a címben feltett kérdéshez és választ keressünk rá: hogyan és kikkel
