Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. november Csapó Endre: Szabad-e megtagadni a magyar jövőt? (Folytatás az 1. oldalról) található benne olyan korszak, amiben valamiféle állandósági tendencia felismerhető, ez is jelzi a párizsi határok tarthatatlanságát. A távlati szemlélet abban is segít, hogy megérez- zük a változás történelmi lehetőségét. Éppen a jelen évek mutatják meg világosan, hogy az erőszak által létrehozott helyzetet, erőszak által csak ideig-óráig lehet fenntartani. A szuronyokon nem lehet sokáig ücsörögni, a béke és a haladás megkövetelik a megnyugtató megoldásokat. Aki békét akar, az oldja meg a békétlenség görcseit. Ez akkor is meghozza a hasznát, ha le kell mondani a hadizsákmányról. A szomszédok között a gyűlöletben fogant foglalás tartósan kizárja a megegyezést. Elméletileg két megoldás hozhat eredményt. Egyik az, ha a kisebbségi magyar így vagy úgy kikerül az idegen impérium alól, a másik pedig az, ha az idegen impérium elveti a homogén nemzetállam elvét, és egyúttal teljes kulturális autonómiát ad a magyar kisebbségnek, és szabadabb gazdasági és kulturális közlekedést biztosít részükre az anyaországgal. A múlt évek, évtizedek eseményei alapján a kisebbségi magyar nem hisz az utóbbi lehetőségben. Talán erre utal az Erdélyben elhangzott kijelentés: "A harmadik évezred küszöbén, itt Romániában sem ígér semmi jót az állandó kérlelés, jogaink koldulása... Térden állva, lehajtott fővel nem lehet politizálni" Mi ezt úgy fordítjuk gyakorlati értelemre, hogy az erdélyi magyarság dialógusa a román állammal, a bármikori román állammal, értelmetlen és reménytelen. Az említett kedvező nemzetközi konstelláció annyit végre már nyújt, hogy az anyaország nyíltan kiállhat a kirekesztettek érdekében. Sok függ ennek a kiállásnak a minőségétől és mértékétől. Banner Zoltán, Erdélyből áttelepült művészet- történész, aki felvázolta annak a bizakodásnak a légvárát, a "Szellemi Erdély Fejedelemség konstrukcióját", amitől otthon sokan remélték az erdélyi magyarság megmaradását a román állam keretében, eljutott elképzelése állhatatlansá- gáig. így szól erről: "Mint az egyre mélyülő vízbe lép mind beljebb a gyanútlan hiszékeny erdélyi ember a kisebbségi sorsra rendeltetésben, mígnem szájáig ér a hullám, s nem mindenki tud úszni, ki pedig tud, annak felfőzik a folyót. Igazat kell tehát adnom Zolcsák Istvánnak, mert három és fél év elegendő volt ahhoz, hogy ez az effektus kellőképpen kilazuljon bennem, s belássam: a hivatalos magyar külpolitika és az erdélyi magyar politizálás együttvéve sem képes megmenteni a mesterségesen szórvánnyá lefokozott magyarságot. Még akkor sem, ha a magyar külpolitikai koncepció azért engedte első számú tárgyalási feltételként leszögezni, hogy a határokat sérthetetlennek tartja, mert a bizalomerősítésnek ezen pontonhidján, s a további kis lépések taktikájával kíván mind közelebb férkőzni a másik fél szívéhez és tudatához, s végül eljutni a határokat átszellemítő, korszerű nyugati típusú szomszédsági állapotok, a fizikai és szellemi közlekedés szabadságához. Magyarországgal sem fognak soha, semmiféle szerződést sem tiszteletben tartani megfelelő nemzetközi garanciák és konzekvenciák nélkül;* Ebben a néhány idézett mondatban éreznünk kellett egy szemlélet drámai összeomlását, olyan szemléletét, aminek szalmaszál mivolta mentőövnek tetszett a nagy árvaság árjában. Pedig csak átkellett volna ülni a másik oldalra és beszíván annak a szemléletnek a levegőjét, talán nem is lett volna nehéz megérteni, hogy a területekkel és magyar lakossággal túlzottan megajándékozott országok mindenkori kormányai egészen normálisan és természetesen viselkednek: csupán kihasználják az adott lehetőségeket, nevezetesen azt, hogy az általános uralkodó nemzetállam szemlélet alapján állva, igyekeznek fölszámolni a háborús hódítás során szerzett területeken élő idegen lakosságot. így ez a törekvés részükre nemcsak állambiztonsági kötelesség, de gyökeredzik a kor szellemében is, igazolást kap az ősi (román, szlovák stb.) föld hitvallásában is. Ez nekik hősi, honszerző, országgyarapító korszak, történelmi alkalom, aminek fékezésére, visszafordítására, megcsorbítására nem lesznek hajlandók vállalni a "hazaáruló" szerepet sem román-magyar, szlovák-magyar stb. megegyezéssel, se valamiféle külhatalmi garanciák és konzekvenciák önkéntes elismerésével. Őket csak egy érdekli: a magyar fél mondjon le a határok változha- tóságáról a jövőre vonatkozóan is. Azért, hogy ezt számon kérhessék. Amit ők ígérnek, az úgysem kérhető számon. Minden magyar gyengeség és elvtelen megállapodás a magyar hivatalosok részéről felbátorítja őket a magyar etnikum végleges felszámolására. Ezeket a kérdéseket és eshetőségeket az emigráció közel fél évszázadon át latolgatta, és a legnagyobb aggodalommal szemlélte a trianoni és a kisebbségi kérdésre borított tilalom, agyonhallgatás és félretájékoztatás súlyos követkeményeit. Ennek a negatív kezelésnek tulajdonítható, hogy a magyar társadalom nagyobbrészt tájékozatlan a kisebbségi kérdésekben. Nagyon aggasztó Keleti György honvédelmi miniszter Pozsonyban tett kijelentése, amiről a Magyar Nemzet így jelentett: "Keleti György az alelnököt is, miniszteri kollégáját is biztosította arról, a magyar kormány nem foglalkozik Trianonnal, elfogadja a jelenlegi határokat, ezért döntött úgy, hogy azok sérthetetlenségét garantálja az alapszerződésben." Aggasztó, mert az a kormány, amely nem foglalkozik Trianonnal nem fog foglalkozni annak következményeivel sem. A magyar nép közvetlen életveszedelemben van, mégpedig azért, mert az országhatárokon túli, immár hat államra szétosztott részeinek ellenálló ereje a zuhanás állapotába került. Ha ehhez hozzáadjuk az anyaországi állapotokat, különösen a nemzeti érzés és hivatástudat hiányát és a gyermekáldást nem vállaló országos öngyilkosságot, akkor országon belül is meggyorsul a zuhanás. A magyar nép, erőinek egyesítése nélkül, ma már aligha tud a
