Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
1994. november AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 9 felemelkedés útjára lépni. A kérdés tehát nem az, hogy miként tudunk megegyezésre jutni a szomszéd államokkal a kisebbségi jogok tekintetében, hanem az, hogy miként lehet hatálytalanítani a Kárpát-medencében élő magyar népet szétválasztó határokat. A két világháború közötti Magyarország közvéleménye egyszerűen fogalmazta meg ezt a kérdést: eleve elutasította a trianoni kényszerbékét és területi revízióban látta a megoldást. Ez a megoldás 1938 és 1941 között létre is jött nagyjában és többségében magyarlakta területek békés visszatérésével. Az akkori magyar kormány, ellenszegülve a közhangulat jelentős részével, nem igyekezett a revíziós igényeket a történelmi jogra helyezni, megmaradt kizárólag az etnikai igazság elvén, arra számítva, hogy az így létrejött határokat a Közép-Európán kívüli nagyhatalmak is tiszteletben tartják és elismerik. Ez részben akkor meg is történt. Az ország közvéleménye is megnyugodott ebben, és bizonyos, hogy ez az elrendezés jobb feltételeket nyújtott volna hosszú távon a szomszéd népekkel való békés megeggyezésre is. Az 1943-as határok sem voltak tökéletesek, kiiagazításra szorultak volna pró és kontra, de legalább egyensúlyba hozta a kisebbségek arányát a szomszéd országokkal, ami gátolta a korábbi és mostani birtokon belüli zsarolások gyakorlását. Az emigráció felelős tényezőinek álláspontja kifejezhető abban, hogy megvizsgáltunk minden olyan megoldást, ami szóba jött az elhatárólt magyarok területi revízió nélküli megmentésére, de ezek egyike sem mutatkozott mind ez ideig kielégítőnek. így minden baj egyedüli oka az országhatár, ami útjában áll az egyesülésnek is és a begbékélésnek is. Ezért a magyar nemzeti emigráció foglalkozik a területi rendezés kérdésével és felkészülten várja a történelmi alkalmat, amikor ebben a magyar nép segítségére lehet. Részünkre a tétel egyszerű. Amikor a magyar nép jelentős részét a pusztulás veszélye fenyegeti, nem fogadhatjuk el a határok állandósága elvét. Ellenkezőleg, mindent elkövetünk, hogy a világ megtudja, hogy ezeknek a határoknak milyen súlyos következményei vannak. Az ma a felelős magyar gondolkodó, aki nem mulasztja el azt, amit ma még meglehet tenni. Amikor ma Európában minden átalakul, senki nem kívánhatja a magyar néptől, hogy önként elfoglaljon olyan elvi álláspontot, ami valamikor Közép-Európe és benne Magyarország tönkretétele érdekében készült. A felelős vezető a magyar megmaradásnak és fel- emelkedésnek tartozik felelősséggel elsősorban. Lehet taktikai lépés, hogy nem követel határrevíziót, amikor még éretlen, előkészítetlen a helyzet, de mindent el kell kövessen annak érdekében, hogy elősegítsen érvényesülni olyan szemléletet, főleg a sorsunkat intéző nagyhatalmak politikai köreiben, ami bennük a problémák megoldásának kötelezettségét felkelti, és a megoldást a szétszakított magyar nemzettest egyesítésében jelöli meg, mint tették annak idején a szlávokkal kapcsolatban. Az is céltudatos nemzeti szempontokat követő törekvés volt, amit évtizedes szívós munkával vittek sikerre. A háborús megoldás az oka, hogy ugyanannyi kisebbséget hoztak létre, mint amennyit megszüntettek, mert a háború egyúttal zsákmányszerző alkalom is. A zsákmány túlméretezettsége teszi lehetetlenné a megbékélést, mégpedig mintkét részről. Figyelemmel kisérjük, milyen körmönfont zsarolásokkal kényszerítik ki a szomszéd államok a magyar kormánytól annak ismételt kijelentését, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései szomszédaival szemben. Nekünk különösen lehangoló, ha ilyen kijelentés elhangzik feltételek nélkül. Mennyivel megfelelőbb volna, ha a magyar kormány tenné meg a követelést: - Ha nem rendezik a magyar kisebbség dolgát európai normák szerint, akkor elővesszük a határok kérdését. Elvégre - az első világháborúban a győztesek által hangoztatott etnikai elv alapján - nem a revízió felvetése a természetellenes, hanem a magyarlakta területek idegen megszállás alatt tartása, de mindenképpen a kisebbségek bántalmazása. Gyakran hangzik el emigrációs körökben a panasz, hogy jobban megfelelne a történelmi adottságoknak, ha a magyar kormány egyre-másra azt jelentené ki, hogy igenis, fáj nekünk magyaroknak az országcsonkítás, és csak a háborús erőszak hozta létre azt, hogy a magyar nép egyhar- mada hadifogságban szenved. A békét úgy képzeljük el, hogy megszűnik a hadifogoly állapot. Természetesnek tartanánk, ha a magyar kormány kijelentené: nyugtalanul szemléli a szomszéd államok viselkedését a magyar kisebbségekkel szemben, s leszögezné, hogy ez a viselkedés nem felel meg többé a korszellemnek, az európai bánásmódnak és a jószomszédi viszonynak. Egyenes beszéd volna, ha pontosan megfogalmazná, felsorolná, hogy mik az elvárások, miben nem feleltek meg az utódállamok. A nyitott kisebbségi politika útjára kellene lépni, ami a kisebbségi magyarok ügyének éppoly bátor felvállalásában nyilatkozna meg, mint amit Németország felmutat szinte a háború befejezése óta. Ebben az esetben a megszállt vidékek magyarjai is jobban járnának, mert a védtelenek meghu- nyászkodás helyett a bátor helytállás talajára állhatnának. Jelenleg, amikor már megfogalmazták a felvidéki, a kárpátaljai, az erdélyi és a délvidéki magyar szervezetek az autonómiakövetelésüket, a magyar kormánynak maradék nélkül mögéjük kell állni, hivatkozva a demokratikus jog alapjaira. Ne Budapestről mondják meg azt, hogy milyen körülmények között éljenek az elszakított nemzetrészek. Egyedül ők hivatottak erre, a magyar kormány kötelessége ezt tudomásul venni és támogatni. Az alapszerződésekbe bevenni a határok örök- érvényűségét, amiért még egy tál lencsét sem adnak, nem más, mint Trianon elvtelen elismerése, legalizálása. Persze, hogy ez a jelen valósága, meg az is, hogy ma a revíziót nem lehet követelni, de nem szabad elvetni egy olyan jövő lehetőségét, amiben a történelemformáló hatalmak politikája vagy az európai önépítkezés elve nem szorgalmazza többé a peremhatalmak Közép-Európa-ellenes politikáját. Mert ennek a politikának lejáróban van az ideje, amit szorgalmazni jövőbe tekintő magyar érdek. Bornírt mazochiz- mus egy 75 éves majd egy 45 éves háborús rendezés nagyhatalmi döntését önként önmagunk ellen örökérvényűvé
