Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-10-01 / 10. szám
AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. október lete maradt. Sticker Katalint másnap délelőtt orvosi vizsgálatra, délután a parancsnoki épületbe vitték, ahol közölték vele: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította kegyelmi kérvényét, az Ítéletet február 26-án reggel végrehajtják. Tudtára adták még, - ha meg tud nevezni olyan közeli hozzátartozót akitől el akar búcsúzni, akkor este tíz óráig behozzák a börtönbe..., más kedvezmény számára nincs, ha addig igényel enyhe nyugtatót, azt kérhet az őrségtől. Kati - mivel a siralomház tele volt, bajtársait őrizték ott - egy estén, egy éjszakán át még Marikával maradhatott... Búcsúzni hozzá senki sem jött el. Péter nevét nem merte kiadni utolsó óráiban sem börtönőreinek. Wittner Mária így emlékezett az utolsó, együtt töltött estére, éjszakára, a végtelen sötét előtti utolsó percekre: "Az utolsó nap a beszélgetések napja volt..., a visszaemlékezésé. Sticker Kati nem érezte, hanem tudta a véget, azt, hogy nincs tovább. Mindkettem szerettünk olvasni, azon az estén mégis inkább beszélgettünk, Péterről is..., nekem bevallotta: csak azért fájt a szíve, hogy tőle nem búcsúzhatott el. "26 éves vagyok, 26-án születtem és 26-án fognak felakasztani..., soha nefelejts el, emlékezz rám..." - mondta nekem úgy éjfél körül. Nekem mondta vagy csak önmagával beszélgetett, ki tudja? Mindketten magunk elé bámultunk..., hajnal három felé aludtunk el. Reggel normális időben 6-kor ébresztettek, akkor már nemigen szóltunk egymáshoz, ültünk a csendben, Kati maga elé nézett, félelem látszott rajta... Megfésültem, megigazítottam ruháját s közben az járt az eszemben, hogy ez az ő ravatala... Nemsokára nyílt az ajtó, három fegyőr állt kinn, Sisa, a parancsnokuk sapkájából egy cetlit vett elő s csak annyit mondott: "Sticker Katalin!" - Egymás nyakába borultunk szótlanul, szorosan átöleltük egymást... - Még láttam az ajtóban, az apró törékeny nő kihúzta magát... hang nélkül őrei közé lépett, majd hangosan kiáltva búcsúzott mindenkitől: "Sticker Katalin vagyok, most visznek akasztani...!" - Többé nem láttam..., dörrenve csapódott be az ajtó... - én két hét múlva, amikor a kórházból kiengedtek hallottam: örjöngve vertem, rugdostam zárkánk ajtaját s kiáltoztam még csak el nem vittek, hogy "hozzák vissza Katit..., ne vigyék el!..." - Idegösszeroppanást kaptam." Börtönbeli feljegyzések szerint először Kóté-Sörös Józsefet, majd Tóth Józsefet, végül 1959. február 26-án 7 óra 30 perckor Havrilla Béláné Sticker Katalint végezték ki. Wittner Mária 12 év múlva, 1969-ben szabadlábra került, - 1990-ben, mint volt rabtársa, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége alelnöke engedélyt kért baj társa exhumálására, majd tisztességes eltemetésére. "Mivel mi életben maradtunk, bűntudatunk van..." - írta beadványában - "kérem önöket, engedjék meg, hogy még élő harcostársaimmal együtt felravatalozhassuk őt, s megadhassuk néki a végtisztességet..." Wittner Mária kérését a Magyar Köztársaság illetékes hivatala elutasította. **♦ A szerkesztő utóírata: Az ember megdöbbenve és felzaklatva olvassa az ilyen s ehhez hasonló beszámolókat, amelyek fellebbentik a függönyt az "56 utáni bosszúkorszak egyes részleteiről és bemutatják a Kádár-rendszer megtorló politikájának kíméletlenségét és embertelenségét. Nem árt ezeken elgondolkozni, éppen most, forradalmunk évfordulóján s ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy mégis akadtak azokban az években emigránsok, akik szóbaálltak Kádárékkal, bejártak a követségeikre és elfogadták meghívásaikat világszövetségi rendezvényekre, anyanyelvi konferenciákra? Ezek a kolla- boránsok a szabad világban minden kényszer nélkül bra- tyiztak a kommunista rendszerrel s ezzel azoknak emlékét és áldozatát gyalázták meg, akikről a fenti visszaemlékezés is szól, akik végig szenvedték a szabadságharc utáni terrort vagy bitófán fejezték be életüket. Micsoda erkölcstelen érzék kellett ahhoz, hogy ártatlan hazafiak megkinzóival és gyilkosaival összeszűrjék a levet? És az akkori kollaborán- sok közül még sokan itt élnek közöttünk és ma is résztvesznek az emigrációs közéletben, némelyikük koalíciót vagy világszövetséget szervez és vezető szerepet játszik. Vajon meddig tűri még az emigráció ezeknek a kétkulcsosoknak az ügyködését és mikor leplezi le őket végre valaki?... * * * *** * A "Partnerség a Békéért" program keretében Lengyelországban tartott nagyszabású hadgyakorlatokon Magyarország, pénzügyi okokból, nem vett részt. *** A szlovén államtanács egyelőre elvetette ama gyakorlat törvénybe iktatását, hogy az olasz és a magyar kisebbség rendezvényein a szlovén himnusz mellett meg- szólalhat-e e két nemzet himnusza is. Az állásfoglalást a megromlott szlovén-olasz viszony motiválta. 64 éves korában New Yorkban váratlanul elhunyt Hóka Mihály, a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, a Magyar Szabadságpárt egyik újjászervezője nyugaton, a magyar nemzeti emigráció soha meg nem alkuvó fáradhatatlan munkása. Hóka Mihály testvérével, Hóka Ernővel 1956 október-novemberében együtt küzdött a szovjet tankok ellen, majd a szabadságharc bukása után Amerikába került, ahol az írás és a szó fegyverével folytatta harcát a kommunizmus ellen. Lapot szerkesztett, röpiratokat fogalmazott és tüntetett, emlékező ünnepségeket rendezett, ha úgy kívánta az ügy szolgálata, melyért a két Hóka-testvér élt. Hóka Mihályt a New York-i Szent István templomban búcsúztatták és imádkoztak lelkiüdvéért barátai, tisztelői. Hamvait a család haza szállíttatta és otthoni földben helyezte örök nyugalomba. Béke poraira.
