Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-10-01 / 10. szám
1994. október AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 7 1956-RA EMLÉKEZÜNK (Folytatás az 1. oldalról) Amikor 1990-ben bekövetkezett a nagy reményekkel várt rendszerváltozás (amiről később kiderült, hogy még a rendszervá/rós nevet sem érdemli), az emigráció és az otthoniak közül azok, akik "56 elkötelezettjeinek érezték magukat, azt gondolták: a forradalmi szabadságharc megkapja méltó helyét a nemzet történetében és az új kormány visszanyúl majd a forradalom eszméihez, hogy megteremtse működésének világnézeti alapját. Hogy "56- tól eredeztesse létét és egyetlen ívvel hidalja át a közben eltelt 34 évet, amiből mindenki számára világos lesz: ez a kormány az 56-os nagy elődök munkájának folytatója és az "ötvenhatosok" szellemi örökösének érzi magát. Antall József és tanácsadói ezt elmulasztották s ezzel egy történelmi esélytől fosztották meg önmagukat, olyan alkalmat szalasztottak el, ami nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ez év májusában menniük kellett. Antall József balkezes módon szíve szerint inkább a 45/47-es Kisgazdapárt szerepléséig nyúlt vissza a múltba és azt tekintette politikai elődjének, ami magában hordta a bukás ígéretét: hiszen kevés párt játszott szégyenletesebb szerepet az utolsó évszázad magyar történetében, mint amilyent 1946 után a választáson győztes Kisgazdapárt vállalt a sorsdöntő években, elárulva programját, híveit, szavazóit és az egész magyar népet. Sorsszerűségnek is tűnhet az, hogy — bár a történelmi helyzet merőben más volt 90/94-ben, mint öt évtizeddel előbb — nem kevés rokonvonást lehet felfedezni Kisgazdapárt szerencsétlen politizálása és az MDF napjának leáldozása között. Ha Antall József 1956-tól gyöke- redztette volna pártja uralmát és az 1990 utáni rendszert, akkor nemcsak ideológiai alapot nyer a kormányzáshoz, hanem olyan hívek sorakoznak fel mögötte, akikben bízhat. Felemás politikájával ezeket elidegenítette magától, de a másik oldalt, az ellenfeleit ezzel még nem tudta lefegyverezni. (Ez lett a Kisgazdapárt végzete is fél évszázaddal ezelőtt.) Pedig a kezdet kezdetén úgy tűnt, 1956 irányító eszme lesz az eszmélő magyar demokrácia életében. Hiszen 56-tól egyenes vonal vezetett 1989-ig: talán sohasem omlik össze a kommunizmus épülete, ha 56-ban meg nem rendül a fundamentum és a falakat lassan nem mossák alá a kételkedésnek azok a hullámai, amelyeket a magyar forradalom keltett világszerte. (Az összeomláshoz természetesen a gazdasági csőd is hozzájárult.) Antallék lélektanilag nem tudták kihasználni az ebben rejlő, számukra kedvező lehetőséget, míg a reformkommunisták szívós munkával igyekeztek azt a maguk javára fordítani. Azzal, hogy megpróbálták kisajátítani, elorozni a magyar forradalmat, reformkommunista mozgalomnak akarván feltüntetni a nép felkelését. 1989/90-ben még úgy tűnt, hogy ha a nemzeti erők dominálni fognak, feljön "56 csillaga. Történt egy s más: Nagy Imre megkapta a végtisztességet, a temetőben rendbehozták a szabadságharcosok sírjait, aztán néma csönd. A koalíciós kormány nem helyezett súlyt arra, hogy Ötvenhat neve fényesen ragyogjon és ne rakodjon rá lassan továbbra is a feledés pora. Az erre hivatott szervezetek és társadalmi egyesületek sem álltak hivatásuk magaslatán, a reformkommunisták és az "igazi" ötvenhatosok személyi ellentétei, belső viszályok őrölték fel erejüket. Oda nem való emberek gyarlóságait az ötvenhatos gondolat sínylette meg és senki sem akadt, aki méltóképp tudta volna képviselni a szent ügyet. A többségükben kiöregedett, az élet csapásaitól megviselt 56-osok között nem találtatott megfelelő ember és a hatalom bástyái közé is csak nagyon kevesen kerültek be olyanok, akiknek valami közük volt "56-hoz, résztvettek az eseményekben vagy csak emlékeik voltak azokból az időkből és megérintette őket 56 szellemisége. És azzal sem törődött senki, hogy az évtizedek alatt félrevezetett generációk, a fiatalok megismerjék az igazságot, megtudják végre, mi is történt azon a régi október 23-án és "56-nak legyen számukra mondanivalója. Az otthoni 56-os ünnepségek üres formaságokká váltak és visszhang nem kelt nyomukban senki lelkében. Azt hittük, tanúi lehetünk annak, ahogy 56 Főnixként újjászületik s ehelyett azt kellett látnunk, hogy emléke egyre szürkült, fakult és feledésre ítéltetett. Az idő a kommunistáknak dolgozik Hogy e téren az új kormánytól mit várhatunk, nem kívánom részletezni. A felső elit ma azokból áll, akik a forradalomban a barrikád másik oldalán harcoltak: vagy ők maguk, vagy apáik és a levegő, amit otthon magukba szívtak, nem lehetett más, mint a kádári idők szemlélete, mely szerint 56-ban külföldről irányított ellenforradalom zajlott le Magyarországon. A legtöbb, amit várhatunk tőlük az a reformkommunista verzió, mely szerint a szocializmus megújításának szándéka a pártból indult ki, olyan hét- próbás kommunistáktól, mint Déry Tibor, Háy Gyula, Aczél Tamás, Méray Tibor és mások. Csakhogy a nemes szándék megbukott azon, hogy a párt megreformálásáért tüntető tömegbe fasiszták furakodtak és pár nap alatt ellenforradalommá változtatták a jó kezdeményezést... Horn Gyula még arra az ízléstelen színjátékra is vállalkozott, hogy (pufajkás létére) Nagy Imre lányának oldalán tisztelgett a kivégzett miniszterelnök sírja előtt, de ezt a propagandafogást nyilván csak egyszer alkalmazták, a közvélemény félrevezetésére. A hatalom taktikája az lesz, hogy nem beszél 56-ról és a forradalmi szabadságharc az agyon- hallgatás sorsára fog jutni. Ami azért is látszik elkerülhetetlennek, mert a hajdani résztvevők, a volt szabadságharcosok és a szemtanuk hamarosan mind kihalnak: egyszerűen nem lesz, aki szót emeljen 56-ért. És a jelenlegi hatalom erre számít. Igen, az idő nekik dolgozik. Többszörösen is. Először is ahogy távolodunk a kommunizmus éveitől, úgy minden nappal jobban felejtődnek az akkori gyalázatosságok és felnőnek új generációk, amelyeknek semmit sem mond az, hogy Horn Gyula pufajkás volt, aminthogy a kádári megtorlás sem jelent majd számukra többet, mint ha
