Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-07-01 / 7-8. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. júl.- aug. A magyar nép májusban választott. 1990 óta másodszor, ismét szabadon. Szabadon választott - de vajon jól is? Tudatosan, egészséges valóságérzékkel, ép ítélőerővel, avagy ösztönösen, többgenerációs beteg beidegződéseknek engedelmeskedve, a valóságtól való félelem, délibábos fikciók s illúziók delejes krétakörében tengve- lengve? Ha majd kellő idő múlik el a választók szándéka és választásuk következménye között, a választ nyilván egyre többen megfogalmazzák a ma még költőinek látszó kérdésre. Egy idő múlva talán egyre többen lesznek azok is, akik elgondolkoznak azon: az elmúlt négy év megrázkódtatásaiból, valós és vélt sérelmeiből, tényleges nehézségeiből s veszteségeiből valóban helyes következtetést vontak le a maguk számára, s a jobb jövő reményében vajon nem a múltra szavaztak-e? Arra a múltra - azon múlt jelképeire és képviselőire -, amelynek zsákutcájából 1990 óta éppen csak elkezdtünk kivergődni. Amelynek evilági üdvözülést, kollektív megváltást hazudó „hamis szocrealiz- musával” és gátlástalan, totalitárius, pusztító kannibalizmusával szakítva, felébredve, feltápászkodva a beteg, kivérzett és megzavarodott magyar társadalom 1989-1990-ben mintha visszanyerte volna öntudatát, valóságérzékét és ép reagálókészségét, s ha lassan és zökkenőkkel is, de határozottan visszafordult és közeledett az európai társadalomfejlődés fő útvonala felé. Négy év elszállt... s most, 1994 májusában a régi-új politikai erőkre szavazók kezét vajon miféle láthatatlan szellemujjak vezették a szavazófülkében, miféle kollektív tudatalatti - ugyan, ki (lesz) annak a megmondhatója? Mi, az információk, történések, vélemények, értékek és érdekek közvetítői, a jelenkor krónikásai, divatos szóval kommunikátorok, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha cikkeinkben hasznos és használható, belátható és közérthető ujjmutatásokat, az út- és reménytévesztőknek eligazodást és jövőképet adhatunk. Kemény Zsigmonddal valljuk, a sajtó a nemzeti műveltség legfőbb eszköze lehet, ha - a közösség szellemét erősíti, a nép elméjének láthatárát tágítja, s kapcsolatban állván a gyakorlati élettel, sajátos helyzetünk felfogására, önismeretre vezet, és gondolkodásmódunknak, tettvágyunknak határozott, józan és nemes irányt tűz ki. Másfelől, például Bálint Györgyhöz hasonlóan példaképünknek tartjuk a jó öreg Szókratészt, aki „sarkantyú volt az állam vékonyában”... És az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot megszövegező liberális Thomas Jeffersonnal együtt mondjuk, hogy a sajtó „felbecsülhetetlen értékű szabadsága” a politikai szabadság előfeltétele és egyik fő garanciája. Egy másik kiemelkedő liberális gondolkodó, J. S. Millis szívünkből szól, amikor azt írja, hogy a gondolat- és szólásszabadságot biztosító sajtó szabadsága elengedhetetlen feltétele az ember(ek) szabadságának és szellemi jólétének. A különböző - ellentétes- politikai, világnézeti, erkölcsi tanok, nézetek, vélemények szabad vitáiban szerinte - és szerintünk is - nem egyszerűen eltűrni kell az adott helyen és időben kisebbségbe került nézeteket, hanem bátorítani és támogatni, mert az igazság - az élet nagy gyakorlati kérdéseiben, megoldandó problémáiban - általában megoszlik az összeütközésben álló nézetek, vélemények között. A kisebbségi vélemények nyilvános kifejezésének megakadályozása, a szabad vita elhallgattatása - tegyük hozzá: akár hatalmi, bürokratikus, akár gazdasági, pénzügyi eszközökkel - egyenlő a szabadság felszámolásával, „a többség zsarnokságával”. Mindezt azért fontos kimondani most és nyilván később is, többször is, mert a - kétségkívül demokratikus- választásokon négy évre jogi, politikai felhatalmazást kapott politikai erők a törvényhozó és a végrehajtó hatalomban akkora túlsúlyra tehetnek szert - attól függően, hogy egypárti vagy koalíciós kormányt alakítanak -, ami a győztesek szándékától és álláspontjától függetlenül veszélyezteti a pluralizmust, a kisebbségi értékek, érdekek, nézetek, törekvések szabadságát és esélyegyenlőségét; azaz a demokrácia és a jogállam létét, tényleges, mindennapi érvényesülését. Azok, akik 1994 májusában - a jobb, biztosabb, boldogabb jövő reményében - egy idealizált, utópikus szocialista múlt mai szimbólumára szavaztak, feltehetően nem kívánják, hogy megvalósuljon Magyarországon a többség zsarnoksága - pláne nem a jakobinus „szabadság zsarnoksága”! ami már csak azért is jogtalan és igazságtalan volna, mivel a nyolcmillió magyar választópolgárnak összességében jóval kevesebb mint fele helyezte bizalmát, adta támogató szavazatát a két legnagyobb pártra. Persze a választási rendszerünk olyan, amilyen - az alkotmányos jogszabályok szerint a jelenleg érvényes és hatályos választási rendszer az a gyakorlati eszköz, amely meghatározza, hogy a választók által leadott szavazatok milyen módon befolyásolják a parlamenti képviselői helyek elosztását. Ezt lehet nem szeretni, lehet szabad vizsgálat és kritika tárgyává tenni, de nem lehet nem tudomásul venni és a választások eredményét nem elismerni. Fogalmazzunk pontosabban: a választások alkotmányjogi és politikai következményeit akkor is tudomásul kell vennünk, ha azokkal nem értünk egyet. Ugyanakkor a kormányzati hatalom birtokába kerülőknek és a velük befolyásos helyzetbe kerülő kulturális, közvéleményformáló elitcsoportoknak is számítaniuk kell arra, hogy ha netán megsértenék, korlátoznák a „kisebbség” - valójában a „csendes többség” - alapvető szabadságjogait és jogos érdekeit, ha netán figyelmen kívül hagynák, illetve elnyomnák a kisebbségi véleményeket, nézeteket, erkölcsi és kulturális értékeket, s nem biztosítanák az írott és az elektronikus sajtóban minden - beleértve az általuk nem kedvelt, vitatott, sőt támadott - vélemény, nézet, eszme, akár téveszme megjelenését, akkor a kisebbség - jogos, sőt kötelező önvédelemből - fel fog lépni az ilyen politikai és kulturális hatalmi törekvésekkel szemben. Amikor üdvözletünkkel együtt, jóindulatú figyelmünket és ilyenkor kötelező türelmünket előlegezzük meg a választások győzteseinek, mi vesztesek, egyúttal az új hatalom figyelmébe ajánljuk a régi, bevált bölcsességet: az uralom legelső feltétele az önuralom, az önmérséklet. S mivel hazánkban néhány millióan nagyon bíznak abban, hogy a új parlamenti többség - illetve a szocialista (vagy szocialista túlsúlyú) kormányzat - ígéreteinek megfelelően jobb és biztonságosabb életfeltételeket teremt az emberek többsége számára, s nemzeti megbékélésre és együttműködésre törekszik, ez a bizalom és várakozás felelősségre, és önzetlen, egyúttal eredményes szolgálatra kötelezi a szocialistákat. A magyar baloldal - amely korábban mindig antidemokratikus és nagyrészt nemzetellenes módon birtokolta és gyakorolta a hatalmat - a for- gandó szerencse jóvoltából most megmutathatja, hogy élni tud a demokratikus népi felhatalmazás nyújtotta történelmi lehetőséggel, s méltó választói bizalmára és nem választói jóindulatú türelmére. A bizalom persze nagyon könnyen, nagyon gyorsan elveszíthető, eltéko- zolható... (HETI NEMZETI ÚJSÁG) Faggyas Sándor