Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-07-01 / 7-8. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. júl.- aug. megértéséhez legalábbis egyetemi végzettség kellett. Csoda, hogy a "dolgozók", amint alkalmuk nyílt rá, (az ő nyelvükön szólva), elküldték az egész társaságot a francba?... Sorolhatnám még, de minek? Elegen sorolták (és soroltuk) a múltban, hogy mik a hibák, hiányosságok és mulasztások, hogy mi megy rosszul, hogy mit kellene tenni, min kellene változtatni, kár újra elismételni. (Persze mindig akadtak, akik leintettek: nem szabad bántani a kormányt, mert nincs más alternatíva...). így aztán zavartalanul folytatódhatott a korrupciótól messzeszagzó privatizálás, az ország értékeinek kiárúsítása, a nemzeti vagyon egymás közti suba alatti szétosztása. Nem történt viszont semmiféle lépés az adósságállomány átütemezésére (sőt újabb hiteleket vettek fel azok, akiknek érdeke volt az ország végleges eladósodása), de nem történt semmi a közvélemény lelki egyensúlyához szükséges igazságtétel ügyében sem, ami megkívánta volna legalább a bukott rendszer legnagyobb bűnöseinek és gyilkosainak felelősségrevonását. A csak tessék-lássék hozott intézkedések végrehajtása csiga- lassúsággal haladt és az igazságügyi szervek szemmellát- hatóan időhúzásra játszottak: arra várván, hogy minél többen meghaljanak az érintettek közül. De az is lehet, hogy arra spekuláltak (mert a beavatottak ezt épp úgy előre tudták, mint ahogy Gorbacsovék és a hazai kommunista elit már Málta után tudta, hogy vége a játszmának), hogy a koalíció úgyis megbukik s akkor "felejtsük el" a felelősség- revonást. Hornék nem fogják saját elvtársaikat bíróság elé állítani azokért, amiket ők is elkövettek. Bűnös könnyelműséggel (paktum?!) érintetlenül hagyta a kormány a kommunista korszak teljes intézményrendszerét a szakszervezettől az úttörőkig és nem nyúlt a múlt egyetlen haszonélvezőjéhez sem (amin ők csodálkoztak legjobban). Viszont azokat, akik megszenvedték az elmúlt éveket, évtizedeket, csak félig-meddig kárpótolták és balkezes (vagy nagyonis tudatos) módon az állam vállalta az orgazda szerepét is, amikor saját tulajdonaként bocsátotta árúba a másoktól elrabolt vagyont, földet, ingatlant. Göncz úr hiába emlegetett "történelmi jégverést", amit mindenkinek zokszó nélkül el kell viselni, a választáskor megmutatkozott, hogy az anyagi és erkölcsi elégtétel elmaradása mennyire elidegenítette a népet a kormánytól. Mert az igazságtalanság előbb-utóbb visszaüt. Ha nem lenne olyan szomorú, ami otthon történt, most triumfálhatnánk, hogy ezt előre megjósoltuk és a nép szavazatai bennünket igazoltak. Azonban amikor az emigráció a múltban kritizált (mint már százszor, ezerszer leírtuk) az "érted haragszom, nem ellened" alapján tette azt, míg a nép most ellenségesen mondott ítéletet a kormány politikája fölött. Dehát sajnos egyáltalán nem biztos, hogy a többség mindig helyesen dönt. Ez a döntés nagyonis emocionális alapon történt: az inga átlendült a másik végletbe és lehetséges, hogy hamarosan sokan meg fogják bánni állásfoglalásukat, amikor a MSZP-re voksoltak. Hiszen a kormány védelmében ázzál is lehet érvelni, hogy más sem tudta volna jobban csinálni: a koalíció egy kifosztott, eladósodott országot vett át, amiből négy év alatt nem lehetett Kánaán. Az ország tönkretétele az előző rendszer bűne volt és a nyakába szakadt csődtömeggel az Antall-kormány nem tudott mit kezdeni. Valószínűleg más sem tudott volna, de ezek az érvek aligha hatnak arra, aki ezekben az években vesztette el az állását és korgó gyomorral állt sorba munkanélküli segélyért. A felelősséget a nép szemében ennek a kormánynak kellett viselnie, ezért azon ütött egyet a szavazáskor. Egy történelmi változás után következő kormány mindig bukásra van ítélve és maga Antall József is tudta, milyen lehetetlen feladatra vállalkozott. A baj csak ott volt, hogy a kormány végső fokon sok tekintetben konzerválta a kommunizmus alatti állapotokat és a hibák halmozódtak. A vezetés sorra mulasztotta el a történelmi alkalmakat, amikor változtatni lehetett volna a trenden. Ez volt az elszalasztott alkalmak négy éve. Nem sorolom tovább a bűnlajstromot, így is van min morfondírozniok az uraknak, hogy miért ebrudalta ki őket a hatalomból a magyar nép? Vagy mégsem a magyar nép mondta ki a verdiktet, hanem csak az a két-három milliót számláló réteg, amelyiknek jobban ment kádári szocializmusban és most visszakívánja ugyanazt? Mert az nagyon téves következtetés, amit külföldi lapokban olvastam, hogy a magyar népet annyira megfertőzte a negyven éven át tartó kommunizmus, hogy más keretek közt már el sem tudja képzelni a boldogulását. Ne általánosítsunk, hiszen ennek ellentmondott az 1990-es választások eredménye. Nem, itt az utolsó négy év hibái tólták balra az embereket, de csak azokat, akik hajlamosak voltak erre. Akik nem voltak hajlamosak, azok a mostani szavazáskor tanúsított érdektelenségükkel játszották kezére a kormányt a helyéről balról kimozdító erőknek és akarva-akaratlanul segítségükre voltak a sír megásásában. Ami talán nem is volt szándékukban, de arra sem vitte rá őket a lélek, hogy szavazataikkal támogassák a számukra közömbössé vált kormányt. Inkább otthon maradtak. Nos hányán is maradtak otthon? Érdemes kicsit elmerülni a számokban, persze csak a második forduló adatait véve szemügyre, mert végső fokon ott dőlt el a mérkőzés. Az első szavazási napon, május 8-án meglepően magas — közel 70 százalékos — volt a részvétel, ami a számok nyelvére átfordítva azt jelentette, hogy a kereken 7 millió 900 ezer választásra jogosult polgárból csaknem 5 és félmillió szavazó járult az urnákhoz. Ez nagyon szép arány (az Egyesült Államokban általában a választóknak alig valamivel több, mint 50 százaléka szokott élni szavazati jogával), aminek eredményeképp az első forduló után még nem volt annyira sötét a kép: igaz, hogy az MSZP 33 százalékkal már akkor is az élre került, de ez még csak relatív és nem abszolút többséget jelent, ami nagy különbség, mert a többi párt taktikus szövetkezésével ezt a többséget aránylag könnyű semlegesíteni. No de összefogásról szó sem volt, az önszalámizás viszont működött, a nemzetikeresztény tömegek nagyrésze pedig, számszerint körülbelül egymillió kétszázezer szavazó egyszerűen el sem ment szavazni. (Az első forduló öt és félmillió szavazója helyett csak négymillió háromszázezer ember adta le voksát május 29-én, noha a jobboldali pártok hónapokon át könyörögtek a választóknak, hogy ne maradjanak otthon, mert azzal csak a jólszervezett és minden hívüket az urnákhoz vezénylő baloldali pártokat segítik. Mindhiába.)
