Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-07-01 / 7-8. szám
1994. júl.- aug AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 vezetett, hogy a magukat simán átmentő kommunisták most lesöpörték a térképről a Demokrata Fórumot. Minden ellenféllel szemben más harcmodort kell alkalmazni (lehetőleg hasonló stílusút), de Antall József úriemberként akart nem úriemberek partnere lenni. És ez nem megy. Végülis a hajdani miniszterelnöknél is az ütött vissza (ami innét kintről nézve rányomja bélyegét az egész magyar társadalomra, amelyik ezt önmagán úgysem veszi észre), hogy negyven éven át kellett lavíroznia és ügyeskednie ("alámerülnie" - ahogy Antall József mondta) a túlélésért s amikor kitárult a szabad pálya, akkor sem tudott, vagy mert sarkantyút adni a lovának, csak poroszkált és kerülgette a kátyúkat. S hogy a pályán kívül a gátlástalan ellenfelek elébevágtak azt észre se vette... Mint igen sok nagy embernek, a volt kormányfőnek is rossz volt az emberismerete és nem tudta megválogatni a munkatársait. Mivel a bizalmatlanság alaptermészetévé vált, tudjuk, hogy csak volt osztálytársak, volt tanártársak, volt tanítványok no és rokonok rúghattak labdába a kulcshelyeken, virágzott hát a nepotizmus, ami nem szül jó vért, ha a megjegyzéseket nem is akarták meghallani az érintettek. S a nepotizmustól már csak egy lépés a korrupció, mondhatni egyik a másiknak a melegágya. Míg Antall Józsefhez még a gyanú árnyéka sem férhetett, a körülötte sürgölődő kis haszonlesők igyekeztek minél gyorsabban megszedni magukat. Mert ki tudja, mi lesz holnap?... Nos lett is fogaknak csikorgatása... És most már tényleg csak dióhéjban: az első óriási taktikai mulasztás a sajtó elhanyagolása volt s az, hogy az MDF igazán sohasem találta meg a hangot az újságírókhoz. De éppúgy nem találta meg a néphez, a magyar társadalomhoz sem. Nem tudott egyikük nyelvén sem beszélni, ami végzetes hibának bizonyult. Nem tudta meggyőzni azt a kommunizmus alatt jól élt két-hárommillió embert sem arról (Göncz tata taksálta ennyire a múltat visszasírók hadát és ő csak tudja...), hogy az átmenet sohasem fenékig tejföl, csodákra senki sem képes és nem azt kell nézni, hogy ma üresebb a bendő, mint tegnap volt (a kádári dollárkölcsönökből...), hanem dolgozni kell a jövőért. Amihez persze nem mindenkinek fült a foga. Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, hogy disszonáns hangot jelentett számomra az a vélemény, ami az amerikai magyar emigráció alig számbajöhető szerény létszámú liberális köreiből jelentkezett a választások után. Ez egyrészt az elmúlt négy év fölött mondott fölényes ítéletet, másrészt gúnyosan nyilatkozott az emigráció azon igyekezetéről is, amellyel a választás előtti utolsó hónapokban a maga korlátozott lehetőségeivel megpróbálta segíteni az otthoni keresztény és nemzeti beállítottságú pártokat, illetve jelölteket. Az emigráció liberálisai (milyen szomorú, hogy ennek a hajdan jócsengésű politikai kategóriának manapság pejoratív jelentése van...) azt hányják a nyugati magyarság szervezeteinek szemére, hogy a hazai szélsőséges jobboldaliak támogatásával elveszítették hitelképességüket és jogukat is arra, hogy a magyar közösség szószólói legyenek. Való igaz, hogy akadt idekint néhány szélsőséges emigrációs alakulás (régi is, új is), amelyek olyan hazai pártok és képviselőjelöltek javára korteskedtek (kétbalkezes amatőr módon és szerencsére sikertelenül), akik eddig sem hoztak sok dicsőséget a magyar névre, választási győzelmük pedig egyenesen tragédia lett volna s az ő kudarcuknak most örülnek az emigráció liberálisai. Azt azonban nem értem, hogy ezek miért veszik egy kalap alá az egész emigrációt és miért tartanak mindenkit szélsőséges kirekesztőnek, aki a keresztény és a nemzeti eszméket vallja magáénak és minél több olyan képviselőt szeretett volna látni a magyar parlamentben, aki e világnézet híve. Szerte a világon — Amerikában is — becsülete van a "nemzeti" jelzőnek és minden nyugati országban működnek pártok, amelyek a "keresztény" szót írják zászlójukra. Miért csak a magyaroknak tilos kereszténynek és nemzetinek tar- taniok magukat, miért csak a magyarok gyanúsak, ha ezzel a két szóval határozzák meg világnézetüket és miért csak a magyarokat vádolják kirekesztési szándékokkal, ha kiejtik ezt a két szót?... Az pedig egyszerűen hazugság, hogy a nyugati és azon belül különösen az amerikai magyarság csakis a szélsőségesen jobboldali ellenzéki jelölteket támogatta volna. A józanok nem azok mögé álltak, akik cégérként viselték magyarságukat és esténként nemzetiszínű alsóneműben tértek nyugovóra, hanem - akár a kormánypárthoz, a Magyar Demokrata Fórumhoz, akár a Keresztény- demokrata Párthoz, akár valamelyik ellenzéki alakuláshoz tartozó vagy független jelöltként induló — olyan képviselők mögé, akik nem demagógiával póbáltak híveket toborozni, hanem megbízható, megfontolt és magyar érdekeket szolgáló, keresztény nemzeti szellemű politizálással. Ezt vállaljuk és ha az amerikai magyar liberális köröknek efölött gúnyolódni van kedvük, ám tegyék. Diadalmaskodhatnak, mert az emigráció mérsékelt része által támogatottak közül is kevesen kerültek be az országgyűlésbe. Helyettük volt kommunistákkal telnek meg majd a magyar Parlament padsorai és ennek talán még liberálisaink sem tudnak örülni. Bár az sem lehetetlen... Hogy folytassam a félbeszakított gondolatmenetet, egy kormány, amelyik nem tud kommunikálni a néppel és a sajtóval, lehet bármilyen jószándékú, halálra van ítélve. A tízmillióból nyolcmillió fel sem fogta, amit a miniszterelnöke mondott és idegenül figyelte a politika megkedvel- tetésére a parlamentből naponta sugárzott tévéadásokat: azok ellenkező hatást tettek a széles tömegekre, mint amit szántak nekik. A pártállam idején nem volt tekintélye a bunkóknak, akik a parlamentben zárt ajtók mögött rábólogattak az ugyancsak bunkókból álló pártvezetőség döntéseire és a kormány rendeletéire, a rendszerváltás után pedig a vezetés átesett a ló másik oldalára: a tévé csupa doktort, ügyvédet, professzort mutatott a parlamentben, akik úgy művelték a politikát, ezt az úri huncutságot, hogy láttára a megélhetésért reménytelenül robotoló fáradt melósnak felment a vérnyomása. Az úriember-kormány pedig -- amelyet csak hódolat illetett, nem bírálat — valahol az olimpuszi magasságokban trónolt a nép fölött és szavainak
