Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
1993. január AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 7 DON-KANYAR (19 42- 1943) Január 12-én emlékezünk a Don-kanyar védővonala áttörésének fél évszázados évfordulójára. E hősies harcban honvédségünk önfeláldozó ellenállása nem volt elég, hogy az Amerika által pénzelt, hatalmas fegyver és anyagfölényben lévő ellenséget feltartóztassa. Azt azonban bebizonyította, hogy az ember Istennek a legszívósabb MAGYAR HONVÉD A DONNÁL teremtménye. Az összeomlás és az utána következő hetek emberfeletti küzdelem egyike volt történelmünk legtöbb áldozatot követelő ellenállásának. Sokezer túlélő és az odahaza értük imádkozók lelket felőrlő személyes élménye. A második világháború fordulópontját jelentette ez a katasztrófa és ezzel indult el a szovjet gőzhenger, hogy Közép-Európa ezeregyszáz éves keresztény kultúr nemzetét elfoglalja és rablánca fűzze. Hazánk centrális földrajzi fekvése kezdettől fogva a hatalmi érdekek ütközőpontja volt, ezért soha nem viselt támadó háborút, kizárólag védekezett a keleti invázió és a nyugati okupáció ellen, vagy csak olyan hadműveletben vett részt, melyben érdekei ellenére belekényszerítették. Szomorú, hogy ezt a tényt a győztesek, akik egy alkalommal sem voltak képesek a béke megnyerésére, soha nem ismerték el. Nincs szándékomban, hogy a Don-kanyar védelmi harcainak részleteivel foglalkozzam, mert ez a hadtörténészek feladata. Teljesen fölöslegesnek találom azt is, hogy unalomig ismételgetett közhelyeket írjak e szomorú emlékezés alkalmából. Ehelyett KÁLLAY MIKLÓST szólaltatom meg, aki Magyarország miniszterelnöke voltam (1942-1944) című, 1991-ben kiadott műve első kötetének 156-160. oldalán foglalkozik a sorsdöntő eseménnyel. Ha valaki figyelmesen elolvassa erre vonatkozó írását, egy pillanatig sem kételkedhet annak hitelességében és tárgyilagosságában. Szólaljon hát meg az elhunyt miniszterelnök az alábbiakban: "A magyar hadvezetőség 1942 januárjában úgy egyezett meg a Keitel vezette német delegációval, hogy 2. magyar hadsereg néven három hadtestet küldünk a frontra. A hadtestek három-három könnyű hadosztályból állottak, mindegyikben két ezreddel. Egy páncéloshadosztály is csatlakozott hozzájuk. A részleges mozgósítás miatt a szervezés eléggé elhúzódott, s így a magyar hadseregnek csak egy kis hányada érkezett ki a kellő időben az orosz frontra, ahol közben elindult a németek nyári offenzivája. A németek előretörése nem a kívánt gyorsasággal haladt, ezért védelmi vonalat létesítettek a Don mentén, amelynek mintegy kétszáz kilométeres hosszúsági szakaszát a magyar csapatoknak kellett tartaniuk Voronyezstől délre a német 2. hadsereg és az olasz 8. expedíciós hadsereg között. A magyar hadosztályoknak mintegy harminc-harminc kilométeres szakaszt kellett védelmezniük két-két gyalogezreddel: ez még akkor is lehetetlen feladat volt, ha a legkorszerűbb fegyverekkel lettek volna felszerelve. A magyar parancsnokság hiába kérte a németeket, hogy rövidítsék meg ezt a védelmi vonalat, amelyet az adott körülmények között lehetetlenség tartani. Csapaterősítést is kértek, de azt is hiába. Megjegyzendő, hogy a magyar és az olasz hadseregnek önálló parancsnoksága volt, a románok ellenben német alárendeltségben és a német csapatok közé beosztva harcoltak. A jól felszerelt és megerősített ellenséggel szemben ötvennégy magyar zászlóalj állt, minden bevethető tartalék nélkül, jóformán harckocsik vagy repülőgépek támogatása nélkül, elégtelenül fölfegyverezve és hiányosan fölszerelve a kegyetlen orosz télben. Nehéztüzérségi támogatást sem kaptak; a németek csak ígérgettek. A magyar géppuskák hasznavehetetlennek bizonyultak: a závárzatuk beragadt, az olaj beléjük fagyott a dermesztő hidegben. Kézi ismétlőfegyverekkel csak gyéren voltak ellátva katonáink. Szörnyű körülmények között kellett harcolniuk. Amikor Bárdossy és a magyar hadvezetőség beleegyezett, hogy kiállítunk egy hadsereget, kifejezetten benne volt a megállapodásban, hogy katonáinkat nem első vonalCSAPA TSZÁLLÍTÓ BOTONDOK
