Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. január beli frontszolgálatra kérik, nem is arra fogják felhasználni őket, hanem csak biztosító erőként működnek majd az előnyomuló német csapatok mögött. A németek azt Ígérték, hogy ami a felszerelésükből hiányzik, azt majd megkapják odakint: egyszerűbb ugyanis egyenest ott felszerelni őket, mivel így nem kell az anyagokat először Magyarországra szállítaniuk. S minthogy a katonáinkat úgysem fogják harcba vetni, bőven lesz idejük megismerkedni a német fegyverek használatával. Ami pedig a ruházatukat illeti, bőven elegendő, ami van, hiszen téli harcokban semméképpen nem kell részt venniük, különben is az oroszországi hadjárat őszre véget ér, s a magyar csapatokra legfeljebb rendfenntartó, pacifikáló feladatok várnak a hátországban. "VALAHOL OROSZORSZÁGBAN” Itt zuhant le Horthy István 1942. augusztus 20-án Mindez, mint tudjuk, egészen másként történt, az ígéretekből pedig semmit sem tartottak meg a németek. A magyar csapatokat a legelső frontvonalra vezényelték, igen veszélyes szakaszra, közvetlenül az olaszok mellé, akik csekély lelkesedéssel vettek részt a háborúban. Bizonyosnak látszott, hogy mihelyt az orosz nyomás csak valamelyest is erősödik, az olaszok meghátrálnak, s azzal a mieink sorsa is megpecsételődik. Jegyzékek, üzenetek, táviratok mentek egymás után a német vezetőséghez, rámutatva, hogy nem ez volt a megállapodás, vagy kérve, hogy ha már így alakult a dolog, legalább pótolják a felszerelés hiányosságait. Egyre- másra kaptuk az ígéreteket, de történni semmi sem történt. Katonáink fagyoskodtak a lövészárkokban a mínusz negyvenfokos hidegben; ellátásuk is hiányos volt, hiszen az utánpótlási vonalakat a németek tartották a kezükben. Tudjuk, mit érezhet a katona, amikor éhezik, fázik, s közben azt látja, hogy a fegyverzete is gyengébb mint az ellenségéé. A reánk bízott frontvonal olyan hosszú volt, hogy azt tisztességesen még megszállni sem lehetett, a használható géppuskáink száma pedig úgy megfogyatkozott, hogy kettő ha jutott belőlük egy kilométerre. így telt el 1942 karácsonya, és köszöntött be az új esztendő. Nem sokáig váratott magára a szörnyű katasztrófa híre: az oroszok áttörték a doni frontot! Természetesen a leggyengébb pontot keresték meg: először az olasz védelmet törték át, azután bennünket tiportak el. Negyven fok alá süllyedt a hőmérséklet, a katonáink meggémberedtek, fegyvereik csődöt mondtak, a hátuk mögött lévő német tüzérség nem jött a segítségükre, de azért nem adták meg magukat: kitartottak és odavesztek; odaveszett a fele azoknak a szegény magyar fiuknak, akiket a tragikus magyar sors állított arra a helyre, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, ahol dicsőség nem, csakis a biztos pusztulás várhatott rájuk. Január 12-én indult meg ellenünk a támadás, tüzérség és harckocsik támogatásával. Két orosz hadosztály támadott a 7. könnyű hadosztályunk ellen, és már az első napon áttörte a vonalát. Egy másik támadás 14-én a 12. magyar könnyű hadosztályt morzsolta fel. A magyar hadvezetőség hiába kérte a németeket, hogy vessék be az arcvonal mögött lévő Cramer-hadtestet, amely tétlenül nézte az eseményeket. A német hadvezetőség elutasította a visszavonulásra tett magyar javaslatot is, és így a rendezett visszavonulás helyett a teljes felbomlás következett be. A III. magyar hadtest kimagasló teljesítménye volt, hogy mint az utóvédek útóvédje fedezte a német hadsereg visszavonulását, és január 26-án utolsónak hagyta el a doni csatateret. A magyar hadsereg, miután elvesztette nehézfegyverzetének mintegy kilencven százalékát, emberanyagának pedig a felét, Kijev térségébe vonult vissza, és megkezdte hazatérését, amelyet azonban a németek hamarosan leállítottak. Csak azt tudtuk elérni, hogy ezentúl az arcvonal mögött, kizárólag megszálló erőként használják a magyar csapatokat. Mi minden erővel, minden rendelkézésre álló eszközzel igyekeztünk menteni, ami menthető, segíteni, ahol még lehet. De a megvert német hadsereg rendezetlenül özönlött visszafelé, óriási volt a zűrzavar, a híres német rend és fegyelem felbomlott; tobzódott a kíméletlenség és a brutalitás. Menekülő katonáinkat a németek lerángatták a lovaikról, kocsijaikról, elzavarták őket a tűz mellől, ahol elgémberedett tagjaikat akarták melengetni, kidobták a pajtákból, ahová behúzódtak egy éjszakára. Sebesültjeinket nem vették fel a kórházaikba, szanitéceinktől erőszakkal elvették a kötszereket és a gyógyszereket. A tisztjeink elmondották később, hogy ahol menekülés közben a Wehrmacht alakulataival találkoztak, ott még fellelték a bajtársiasság- nak legalább a nyomát, ellenben az SS-egységeket igyekeztek elkerülni, tudván, hogy részükről csak embertelenségre számíthatnak." (***Az elmúlt négy és fél évtized alatt számos hadtörténeti munka jelent meg az emigrációban olyanok tollából, akik helyszíni tapasztalataik és beszerzett hiteles hadi- tudósítók alapján az itt leírt hadiesemények részletes feldolgozását elvégezték - H. U. szerk.) Ennyit láttam szükségesnek idézni Kállay Miklós
