Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. február Jóllehet, az Árpád-szobor 1905 márciusában jelentős lépéssel került közelebb a megvalósuláshoz, ez az út a továbbiakban még igen hosszúnak bizonyult. A mindenható zsűri nyolc éven át (!) különböző mondvacsinált ürügyekkel húzta-halasz- totta a kivitelezési engedély megadását. S itt elsősorban — bármilyen hihetetlennek tűnik —politikai megfontolások játszottak közre. Magyarországnak akkoriban a nemzetiségi kérdés volt az egyik legkényesebb, legérzékenyebb pontja. Csak emlékeztetőül: Munkácsy Mihály Honfoglalás c. nagyméretű pannója (1893) éppen ilyen okok miatt nem kerülhetett akkor (miniszterelnöki megrendelésre sem!) a Parlament képviselő-házi termébe. A szláv nemzeti törekvéseket támogató nyugati (főleg a francia) sajtó annak idején példátlan össztüzet zúdított Mun- kácsyra az Árpád előtt békésen meghódoló szlávok miatt... És akkor Árpád-szobrot állítani éppen a ruszin szomszédságban lévő Munkácson? Egyelőre nem tartották aktuálisnak. A hivatali ceremónia így arra kárhoztatta a művészt, hogy változtatásokkal próbálkozzék. (A későbbiek során még négy változatban készítette el a fejedelem lovasszobrának a priori alternatíváit). És amikor 1913. május 20-án a zsűri (báró Forster Gyula, a Képzőművészeti Tanács elnöke, Huszka Jenő miniszteri titkár, Stróbl Alajos és Tóth István szobrászművészek, valamint Butykay Ferenc főispán, Ludányi Bay Gábor munkácsi polgármester és Szántó Soma főgimnáziumi tanár, a szoborbizottság alelnökei) megtekintette az eredeti nagyságban készen álló újabb mintákat, — nem kis meglepetésre jóváhagyták a művész dédelgetett álmát: az első, 1905-ben előterjesztett alapváltozatot. A „hosszú és beható eszmecserén” a kor legkiválóbb és legtöbbet foglalkoztatott szobrászművésze, Stróbl Alajos (1856-1926) „vitte a vezérszót”, s csak neki köszönhető, hogy éppen az első (a művész által kedvelt) szobormintát fogadták el, ezúttal „egyhangú elismeréssel”. Ifj. Vastagh György, aki néhány nappal ez ominózus műteremlátogatás előtt érkezett vissza második munkácsi útjáról, végre hozzáláthatott az Árpád-szobor ércbe öntéséhez. A szobor pénzügyi alapja az 1910-ben meghirdetett országos gyűjtés eredményeképpen 1913-ban már 75 ezer aranykoronára emelkedett, s ezzel felállítása elől gyakorlatilag minden anyagi természetű akadály elhárult. A készülő emlékműről több reklámképet és prospektust hoztak forgalomba. Ezekben Szántó Soma, dr. Fenyves Pál, Tabódy József és az időközben nyugállományba vonult Aldobolyi Nagy Gyula alkalomszerűen tudósították a város polgárait ifj. Vastagh György munkálatairól. A valóban monumentális, most már bronzból kiöntésre váró másfélszeres életnagyságú lovasszobor felavatására Munkácson országra szóló ünnepséget terveztek. Erre az alkalomra a Monarchia uralkodóját, az akkor már 84. életévében járó I. Ferenc Józsefet is meghívták. Az ő tisztes feladata lett volna a szobor leleplezése. Az agg király, aki a szobrászat iránt egyébként különleges vonzalmat tanúsított (csak 1897-ben tíz budapesti szobor elkészítésének költségeit vállalta magára), gróf Tisza István miniszterelnök útján jelezte Munkácsra, hogy a meghívást készséggel elfogadja. A szobor felavatásának időpontja emiatt az uralkodó látogatásának függvényévé vált és hónapokat vett igénybe, amíg az Árpád-szobor nagybizottsága meg tudott állapodni a megfelelő terminusban. A nagybizottság 1914. június 28-án délelőtt 11 órai kezdettel ülést tartott a városházán. Itt hozták nyilvánosságra a már korábban foganatosított intézkedéseket és jelölték ki az újabb tennivalókat. Fe- renczy Gyulát, a szoborbizottság főpénztárosát utasították, hogy haladéktalanul utalja át az állampénztár budapesti számláira a szoborért járó teljes összeget és a szállítás „vonatkozandó költségeit”. (Pontos adatokkal nem rendelkezem, mivel azokat a korabeli iratok nem tartalmazzák; vélhetően 55-60 ezer aranykoronának megfelelő pénzösszegről lehetett szó. — F.G.) Miután megállapodtak a felavatási ceremónia végleges időpontjában (1914. október 4.), az ünnepi program egyéb részleteit vitatták meg. Ezek pénzügyi kereteit a szoboralapból fennmaradt 20 ezer aranykorona és a városi tanács külön e célra felajánlott hozzájárulása biztosítani látszott. A kora esti órákban aztán végigfutott Munkácson is a nagy hír: Ferenc Ferdi- nánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse merénylet áldozata lett Szarajevóban... A további fejlemények az Árpád-szobor munkácsi sorsába is beleszóltak. S bár a Latorca partján változatlanul élt a remény a szobor felállítását illetően, erre a világháborús helyzetre való tekintettel, mind kevesebb lett az esély. A szoborbizottság 1914. decemberi ülésének jegyzőkönyve már ezt a határozatot rögzíti: „A felesleget képező 20 000 aranykoronát hazafias kötelességtől vezéreltetve hadiköl- csönbe kell fektetni, hogy annak kamataiból a szobor karbantartása fedeztethessék”. Az első világháború, majd a forradalmak időszakai alatt aligha akadt bárki is, akit a szóban forgó szobor ügye foglalkoztatott volna. 1920-tól pedig Munkács főterén, amely a Vezérlő Fejedelem ércszobrának volt szentelve, már a cseh hatóság forgalmi rendőreinek kezében állott a vezérlőpálca... Az 1938/39-es államfordulattal, amikor Kárpátalja visszatérhetett az anyaországhoz, ismét napirendre került az Árpád-szobor ügye. Az újonnan megalakult szoborbizottság Ludányi Bay Gábor elnökletével negyedszázadnyi idő elteltével folytatta munkáját. A városháza tanácstermébe visszakerült az idők folyamán biztos helyen őrzött, gipszből öntött szoborminta, amelyet 1905 március elején a művész hozott magával Munkácsra. Ifj. Vastagh György budai műtermében pedig — mivel a szobor 1919-ben megrongálódott, s a mesternek időközben restaurálnia kellett — 1920 óta ismét épségben várta további sorsát a szobor. 1939-1942 között nemcsak szállítási problémák okoztak gondot, hanem az újabb pénzügyi nehézségek is. Mint arra fentebb már utaltam, az Árpád-szobor 1914. évi hivatalos megrendelésénél mind a szobor, mind a szállítási költségek terén tisztázódni látszott a helyzet. Ami a fennmaradó 20 ezer aranykoronát illeti, ezt 1914 végén aranykötvényekbe fektették, majd a cseh megszállás első esztendeiben — pontosabban: 1921. április 8-án —, hogy azok (cseh részről) ne legyenek le- foglalhatóak, „csonka Bereg megye Alis- páni hivatalához Tarpára lett beküldve. S onnan 1925. évi május havában a m. kir. központi Állampénztárba lett beszállítva.” (A munkácsi Árpád-szobor regénye, Munkács, 1942). Zárójel nélkül: az imént idézett állítás erősen vitatható. A Tarpára, majd onnan Budapestre „beküldés” tényét semmilyen más, erre vonatkozó adat nem támasztja alá. Sőt. Ludányi Bay Gábor szoborbizottsági elnök 1943-ban egyenesen cáfolja ezt. A szóban forgó összegen kívül a szoborbizottság rendelkezett még bizonyos vagyonnal, ám ennek jelentősebb része idővel bevallottan elfolyt. S hogy a bizottsági alap teljes összege nem ment veszendőbe a cseh idők alatt, csupán Ferenczy Gyula hűségén és tisztességén múlott, aki közel negyven éven át szolgálta főpénztárosként az ügyet! De más problémák is adódtak. Egyes számlák és igazolások dokumentumai elvesztek, így a város elöljáróinak (elsősorban Engelbrecht István polgármesternek és Ludányi Bay Gábornak, a szoborbizottság elnökének) nem kevés idejét rabolta el a helyzet végleges tisztázása. Később pedig a szoborral kapcsolatos minden ügyintézést hátráltatott, majd végleg háttérbe szorított az újabb világháborús helyzet... 1942-ben Munkácson, a szoborbizottság kiadásában napvilágot látott A munkácsi Árpád-szobor regénye. A hangzatos című „regény” voltaképpen egy kismére
