Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
1993. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 7 be, vagyis, a nyugati emigráció "ellene van" a kisebbségi magyarságnak. Ez olyan mértékben felháborító, hogy kisem mondhatom. Mindez pedig a volt főtitkár, Komlós Attila személye miatt történt. Három nap alatt fény derült arra, mennyire elképesztően nem ismernek bennünket. A nyugati magyarságot egy nagy zsákba teszik (a tagsági díjak megszabásánál Venezuela fölszólalt, hogy álljon meg a menet, mi nem vagyunk sem USA, sem Kanada...). Hadd említsem itt kis vargabetűvel, hogy a Világtalálkozó idején a Várban megnyílt a nagyszabású, nagy felhajtású "Magyarok az Újvilágban" c. kiállítás, amely nem csak döbbenetesen tendenciózus. hanem ékesen tükrözi az ismeretek hiányosságát. Tehát a MVSZ föladata szerintem elsősorban: közelebb hozni egymáshoz a világ magyarságát, mindnyájunkat egymással megismertetni. Ha jobban ismerjük egymást, jobban elfogjuk tudni fogadni. Ez pedig lényeges, és sokan igénylik. Következtetésem az, hogy mindenképpen bent kell lenni, részt kell venni, belülről kell hangyamunkát kifejteni, hogy lassanként olyanná váljék a MVSZ mint amilyent az összmagyarság valóban megérdemel és elvár. Ezért tehát az elnökségnek, a választmánynak: Jó Munkát! Összegezve: muszáj volt 3 nap alatt sikert elérni és fölmutatni. Ez végül is sikerült. Talán kissé túl diktatórikusán. De minden fogyatékosság ellenére: jó, hogy van "új" MVSZ, jó, hogy - ha kifogásolhatóan is - megalakult, mert kezdetnek ez - mondjuk - elfogadható. Most majd meg kell mutatnia, mire képes. Reméljük nem lesz sóhí- vatal. Ez Csoóri elnökön is múlik! Mondták nekem: megható nemzet vagyunk, mert két éve a szabadon megválasztott Országgyűlés ülésszakának megnyitása versszavalással kezdődött, ha jól emlékszem a Talpra magyarral. Történt ez valaha, bárhol a világon, Magyarországon kívül? Nem tudom. Ugyanilyen megható volt, noha egyesek vadul ellenezték, amikor az MVSZ küldöttközgyűlésének utolsó etappjában a Kazakhsztán-i magyar fiú Alma Atából hátborzongatóan gyönyörű kiejtéssel elszavalta Wass Albert Üzenet haza c. versét. Valóban - megható nemzet! 2Í A magyarországi élet néhány mozzanata. Pillanatképek. S mi változott, ahogyan én vélem. Belevágok az élet sűrűjébe, mint ízelítő: innen jövet Magyarország kis ország. Minden közel. A Balaton Budapesttől csupán 130 km, autópályán másfél óra alatt elérhető a nyaralóhely! Valóban, Európa. Van infrastruktúra, noha persze sokmindenben rosszabbul állnak, mint Németország vagy Ausztria (pl. telefon, lakások). A közlekedés jól megvan szervezve. Majdnem kizárólag közjárműveken utaztunk, lehetett figyelni hogyan öltözködnek, viselkednek az emberek, mit beszélnek, mit olvasnak (általában a Népszabadságot, amely még mindig a legnagyobb példányszámban megjelenő napilap). Hát Budapest - az a fekvés....Bécset már 55-ben elhagyta a szovjet, azóta tatarozzák. És nem volt 56-uk. Bécsben a nagy épületek valóban pompásak, díszesek, a "császár város" ad magára, de hát a fekvése elbújhat Budapest mellett. Talán a légszennyeződés rosszabb Budapesten. Ennek ellenére Budapest tetszik, és ez érthető. Rengeteg a turista. Nyáron Budapesten több a budapesti lakos, mint Párizsban a párizsi, de állítom, hogy egyformán sok a turista. Még az argentin pénztárcának is olcsó, és sokat nyújt. Hangulata is van. Pl. a Vörösmarty tér alkonyatban kissé fölidézte a Montmartre bohémnegyedét. Egyesek szerint ez túlzás. De ez egyéni érzékenységtől függ, attól, hogyan reagálunk a színekre, illatokra, hangokra... No meg a Duna-parti sétány... Párját ritkítja. Szeretik is a turisták! Ám a turistát is szeretik. A Balatonnál németül kell tudni, ha elakarunk igazodni... "minden" németül van kiírva. A Vigadóban nemzetközi szintű magyar operetténekesekkel csak németül hallhattunk Lehárt meg Kálmánt... Egyébként pezsgő kulturális élet van, még nyáron is. Viccek nemigen vannak, állítólag a kabaré sem megy annyira, nem kell már a "szelep", de elővesznek régi színdarabokat a 30-as évekből, ami érdekes, és ragyogóan adják elő, van szabadtéri színpad a Városmajorban, a Margitszigeten opera, a Karmeliták udvarában a Várban élményt nyújtó hangverseny, amelyben mind a kamarazenekar tagjai, mind a szólista meglepően fiatal és bravúros... Életem 8 évenkénti etappokban halad. 1976 - 84 és most voltam Magyarországon felnőtt fejjel harmadszor. 1984-ben megírtam a "8 év után" c. cikkemben, hogy mit láttam akkor mint változás. És most, illetve azóta van változás? Van. Lépten-nyomon. Nincs szovjet csillag, vagy csak elvétve. Helyette díszeleg a koronás címer mindenütt. Kimonhatatlan érzés! Átkeresztelt utcák neve vörössel áthúzva, alatta új tábla az eredeti névvel. S noha nekem az eredeti név nem mond semmit, mert nem ismertem "régen", de már ennek puszta látása is szenzációs: mert így, utcáról- utcára is észlelhető a pártállam megbukása. A Citadellánál az óriási szovjet katona eltűnt, a cirillbetüs dicshimnusz a kőből kikaparva. A szobor hátánál ez még megvan, most azt beszélik, hogy az egészet le akarják bontani. Kár lenne, mert a Kisfaludy-Stróbl eredetileg más célra készült, jobb sorsra érdemes alkotása gyönyörű. Dehát mást jelentett a város fölött négy végtelen évtizeden át... Szobordöntés volt jónéhány, szobortemetőt emlegetnek. Emléktáblák a II. világháborúban elesettek nevével mindenütt, nemcsak a Tihanyi Apátság falán, de még kis falukban is, mint pl. Enese, ami gyerekkorommal van összefűződve: mind 91-ben fölállítva az I. világháború elesettjei mellé. Megrázó, ahogy a családi nevek ismétlődnek a két táblán. Benyomástkeltő a Mindszenty síremlék az Esztergomi Főszékesegyház kriptájában, most zarándokhely lett, állandóan föl van koszorúzva, turistacsoportokat vezetnek oda. No meg Eger, Veszprém, Sopron... Megannyi kis "ékszer"! Sajnos sürget az idő, nem futja többre. Budapesten kiállítások sokasága: a pártrendszer- alatt "tabu" művészek, mint a luganói Saáry Eva a Károlyi palotában, vagy az Aero Múzeum a kanadai Oshawából (v.
