Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-02-01 / 2. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. február Domonkos János gyűjteménye) méltó helyet kapott a Hadtörténeti Múzeumban, a várban. Lezajlott a Ludovikás és hadapródiskolások találkozója, 1500-an jöttek össze az egész világról. A tűző napon a 91 éves, tüneményes Kéri Kálmán vezérezredes szálegyenesen tart beszédet az összegyűlt bajtársaknak, volt iskolatársaknak. De nekem a legmegrázóbb mégiscsak a Sziklakápolna volt. Sem 76-ban, sem 84-ben nem említette nekem senki ezt a nevet. Most meg sokan mondták: okvetlenül nézzétek meg. De hol van? Odataláltunk, a Pálos rend kezelésében van, miséznek, tele van, előtte vasbeton darab, belőle kikígyóznak a meghajlított vasak, mint egy otromba medúzafej, rajta mementó írás: ezzel volt a kápolna bebetonozva évtizedekig. Magyarország sorsa: egy szimbólikus vasbetontömb! Megrendítő. Jól teszik, ha ott hagyják, rajta a felírással! Akárcsak Berlinben a "Hohler Zahn". No és az emberek? Nem csak múzeumokban jártunk; inkább emberekkel töltöttük el időnket s így sok emberrel találkoztunk. Türelmetlenek. Azonnal a bécsi színvonalat akarnák elérni. Érkezésünk napján a Sportcsarnokban fogadták az Olimpiászon káprázatosán szerepelt magyar sportolókat, és ott Antall miniszterelnököt kifütyülték és kifújozták. Bántó benyomás volt, mert véleményem szerint ha van valaki, akit nem kellene kifujozni és kifütyülni, az a miniszterelnök. Az emberek viszont ezzel és így mutatták elégedetlenségüket. Van rá ok? Hát van drágulás, a politikai árak megszűnése (pl. a kenyér, a közlekedés már nem egy forintba kerül - notabene sokan "elbliccelik" a jegyváltást, meglepően ritka a kontrol a járműveken), van infláció, adók, fölmondás, bizonytalanság - a kommunista világban nem ismerték mindezt. Panaszolják a munkanélküliséget (félmilliót említenek hivatalosan), pedig sok üzletben úgy véltem, nincsen elég személyzet. A piacgazdaság még nem egészen működik. Az elosztás még a maszekokban se jó, nincsen minden mindig. Eltűnik a Pick-szalámi vagy a Herendi Ludas Matyi, amit megvenne a turista. Rengeteg az importált áru, de sok pénztárcának nem elérhető. A szárazságot meghazudtolva gusztusos gyümölcs, zöldség. De kompetitiv kereskedelem? Bemegyek egy üzletbe: "Lenne egy kérdésemr "Kérdés lehet, eladás nincs, zárunk!" - arcul csap a válasz. Órámra nézek: 6 óra 1 perc. Kimegyek... Mindez nyáron, délután, a belváros kellős közepén, ahol nyüzsög a sok vásárlóképes turista. Argentinnak - érthetetlen. A létminimumot hivatalosan megállapítják havi 13 ezer forintban, de van 9 ezer ft-os nyugdíj, a leszázalékoltaknái még alacsonyabb is lehet. (Magyarázzák mi a "leszázalékolás": az, aki az előírt korhatár előtt megy nyugdíjba, egészségi vagy más okok miatt, és természetesen alacsonyabb nyugdíjat kap). Az egészségügyi alapellátás hiába ingyenes teoretice, még mindig a szégyenletes borítékrendszerre épül. Ingatlan boom van, a volt párttagok sok ún. tanácslakást bitoroltak, most igen jó pénzen árulják. Nemzetközi árakat véve is irgalmatlan magas ingatlan árakról hallottunk. A nyelvezet az én fülemnek gyakran ocsmány. De már nem annyira csapott meg a durva hangnem, mint 84ben, észlelhető a változás, mintha az emberek már nem röstellnék, hogy udvariasak is tudnak lenni. "Elnézést", ezt halljuk lépten-nyomon, megszólítás előtt még köszönnek is: jó napot, de igen gyakran "kezicsókolom". A kiszolgálás sokszor kelletlen, sőt egyenesen udvariatlan, de már vannak örvendetes kivételek. Előzékenység, itt is kezicsókolom. A taxisok között is megtalálható a két véglet: az, aki félkegyelműnek nézi az embert és szemtelenül becsapja, és az, aki megköszöni, hogy őt választottuk és minden jót kíván, amikor leszállunk. A munkanéküli segélyt sokan elítélik, mint a kormány nagy tévedését: szerintük közmunkára kellene fogni a munkanélkülieket, mert így csak bekasszálják a segélyt és vígan élnek "fusizva", hiszen olykor csak 1-2 ezer forint pluszt jelentene a rendes munkavállalás. Ezáltal dagasztják a munkanélküliek statisztikáját. A kárpótlási törvényt már negyedszer módosították. Jól meg van szervezve, a postán lehet megvenni a szabvány űrlapokat. Az illetékes hivatalok jól működnek, készségesen adnak felvilágosítást. A demokratikus kormány rendezni akarja, illetve jóvá akarja tenni a múlt rendszer által elkövetett igazságtalanságokat, ezeket hivatalosan "sérelmeknek" hívják. Ez az ára, hogy az ország újból jogállammá váljék. Egyenlő egy rehabilitációval, amiből szintén van jócskán (katonák, volt elítéltek, stb.). A leszármazottak, örökösök úgy vélik, hogy ezáltal valamit helyrehoznak apáik elrontott életén. Pénz nincs kilátásban a kárpótlási törvényben, csak un. kárpótlási jegy, amivel teoretice ingatlant lehet venni (ez főképp a földre vonatkozik: ahol árverés van, ott a "jegyesének elsőbbségi jogot élvez a föld megvásárlására), vagy beszállni a folyó privatizációkba, vagy a tsz-ek továbbműködtetésébe. A kárpótlási jegyek eladhatók, forgalmi áruk jelenleg állítólag eléri a nominális érték 70-75 százalékát. Bántó nekem az erősen érezhető materializmus, a gazdagok pimasz, illetlen hivalkodása, ami föltünőbb, mint nálunk. Ugyanúgy, ahogy fülemet, érzékenységemet bántja a szovjet világból visszamaradt ritmikus taps (ami nem vastaps, az más!). Magyarországon még mindig csak ritmikusan tudnak tapsolni. Megszokták... De igen pozitív a hitélet föléledése, megható a sok felnőtt keresztelő, a templomi esküvők. Az augusztus 20-i Szent Jobb körmenetet tolongó tömeg kíséri, 40 fokos hőségben, fegyelmezetten, énekelve és imádkozva, az idősebb koroosztályból igen sokan könnyezve. (Hadd jegyezzem meg: Magyarországon igen sok az idős ember.) Pozitív továbbá a felekezeti iskolák működésbe lépése, a cserkészet aktiválása, a múlt megismerése, megemésztése. 50 éves híradót láttunk, a 1942-es doni hadjáratról szólt, a magyar füleknek egészen új verzióban... (És ugyanazon a híradón látuk az Argentínában nemrég elhalálozott Hal- tenberger Gyula esküvőjét Szeleczky Zitával.) Rengeteg új könyv jelenik meg az ismeretlen történelmi szakaszról, az elhallgatott, elferdített évekről. Visszaemlékezések, memoárok. És az emberek olvasnak, sokat olvasnak. Összegezve: a 45 év kommunizmus bélyege érezhetően rajta van az egész társadalmon, ez a benyomásom. Ennek nem vetett véget varázsszerűen a demokrácia
