Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
1993. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 7 amerikai magyar lapban tűnnek föl. Egyrészt a magyarul nehezebben olvasó kétnyelvű ifjabb generációk számára, másrészt esetleg magyar ügyek iránt érdeklődő amerikaiak részére. Valamennyi feladat mellett azonban a legfontosabb a kommunista métely elleni küzdelem volt s ebben nem ismert tréfát az emigrációs sajtó. És hogy gyakran léptünk a rendszer tyúkszemére, azt abból tudtuk, hogy valamelyik hazai pártlap felhördült és megeresztett egy mérges cikket a szocializmus nyugati ellenségeiről, az amerikai pénzen áskálódó magyar fasisztákról. Könnyű volt messziről öklöt rázni Budapest felé, ehhez nem kellett bátorság - mondhatja erre valaki, aki tájékozatlan az akkori viszonyok felől. Nos az igaz, attól nem kellett tartani, hogy elvisz az ÁVÓ vagy börtönbe csuknak. (Bár e sorok íróját távollétében öt évre ítélték a Népköztársaság rágalmazása miatt, de ezt el lehetett viselni...) Mégsem volt egészen biztonságban még nyugaton sem az, aki kihívta maga ellen a kommunisták haragját. Számos kellemetlenséggel és hátránnyal járt az ilyen magatartás és a "detente" békés egymás mellett élést hirdető éveiben még amerikai részről sem nézték jó szemmel a túlzott kommunistaellenességet. Az emigráns szerkesztők és újságírók gyakran kaptak fenyegető leveleket és éjszakai telefonokat, de olyanról is tudok, akit amerikai munkaadójánál próbáltak "eláztatni", hogy megfosszák a kenyerétől. A pesti belügyminisztérium keze messzire elért és a nyugati követségeken mindig volt egy-két belügyes, akinek az volt a feladata, hogy az emigrációt figyelje. Akinek a neve sokat szerepelt az emigráns lapokban, az nemcsak maga került fekete listára, hanem otthoni hozzátartozói is, akiket sűrűn zaklattak és akik éppúgy nem kaphattak kiutazó vízumot, mint ahogy az emigráns sem számíthatott arra, hogy a rendszer valaha is hazaengedi. (E sorok írójának ezen a téren is volt tapasztalata: még azt a kérését is elutasították, hogy édesanyja temetésére két napra hazautazhasson.) Ezerféle módon tudott kellemetlenkedni a hazai kormány azokkal, akik megírták az igazat és húsz-huszonöt évvel ezelőtt bizony olyan időket éltünk, hogy a kommunistaellenesség még nyugaton, a szabad világ biztonságában sem volt veszélytelen és kockázatmentes. Kutatok az emlékeim között: mikről érdemes még beszélni a régi, daliás időkből, amikor a hazai lapok behódolt, megfélemlített bértollnokai egymást túllicitálva tömjénezték a kommunizmust és magyarul csak egy igaz hang csendült ki a hazugságkórusból, az emigráns sajtó hangja. Igen, voltak témák, a nemzet létét érintő kérdések, amelyekről csak ez a sajtó mert írni, otthon hallgatni kellett róluk. Ilyen volt a magyar nép fogyása, a természetes szaporodás csökkenése, születések számának visszaesése és az abortuszok megdöbbentően magas száma miatt. És ilyen volt a hazánkról a nagyvilágban kialakult kép javítása is, amit a bukott rendszer évtizedeken át elhanyagolt s a mai kormányzat most próbálja átvenni és alkalmazni azt a módszert, amire az emigráció már hosszú évek óta nagy súlyt fektet s aminek a sajtójában bőséges teret szentelt. De még sorolhatnám azokat a témákat, amiket otthon politikai okokból, vagy csak egyszerűen nemtörődömségből elhanyagoltak és az emigráció elsőbbséget adott számukra. Hogy az otthon elszürkített vagy éppen agyonhallgatott történelmi évfordulókról - Trianon, március 15, Szent István napja, október 6. és legfőképp 1956. - évtizedeken át csak az emigráns sajtó emlékezett meg, arra már utaltam volt, de ezt nem lehet elégszer tudatosítani. Igen — mondhatják erre valaki de az emigráció csak önmagát bíztatta, minderről az otthoniak semmit sem tudtak. Ez sincs egészen így. Azokon a csomagokban, kofferek alján hazacsempészett cikkeken és újságlapokon kívül, amikről már tettem említést, jutottak haza szervezett formában is üzenetek az emigrációtól. Éppen az Amerikai Magyar Értesítő (akkor még Baltimorei Értesítő) szervezte meg azt a széleskörű akciót, melynek keretében a hatvanas és a hetvenes években kb. tíz éven át rendszeresen mentek haza borítékban levélnek álcázott újságkivonatok, fontosabb cikkek. Mi is lehetett volna más a címük, mint ÜZENET? Ezek az üzenetek otthonról megszerzett hivatali, közületi címekre, telefonkönyvekből, szakmai névsorokból kimásolt vállalatok, hivatalok, téeszcsék címeire mentek és (noha természetesen a feladó fiktív név volt) küldői kerülő úton számos visszajelzést kaptak, hogy az üzenetek célba értek és elolvasták őket. Hogy ki milyen szívvel olvasta és milyen hatást váltottak ki, az attól függött: híve volt-e a rendszernek az illető vagy sem? Az előbbieket elgondolkoztatta, az utóbbiak számára pedig reményt, bíztatást jelentettek ezek a üzenetek. De akár így, akár úgy, mindenképpen missziót teljesítettek. Sorolhatnék még hasonló eseteket, de ennyi talán elég annak bizonyítására, hogy az emigráció nemcsak befelé élt, hanem sajtója révén kifelé, hazafelé is igyekezett hatni. És tudjuk: hatott is. Hogy ez a hatás néha talán nem állt arányban a belefektetett rengeteg munkával és anyagi áldozattal, az más lapra tartozik. Lehet, hogy tíz ÜZENET közül csak egy ért célba, mert kilencet "kiszúrt" a postai ellenőrzés, de akik azt az akciót csinálták, lelkesedésből vállalták a feladatot és úgy érezték: akármilyen kis eredményért is érdemes elvégezni ezt a munkát. Mert ilyen szellem jellemezte akkor az emigráns szerkesztőket, újságírókat és mindenkit, aki az emigráns lapoknak dolgozott. Nem pénzért, nem egzisztenciáért, hanem elvekért, eszményekért, egy új Magyarországért. Mindenesetre - jól ismerve azok többségét, akik ezt a munkát és áldozatot saját személyes érdekeik ellenére is vállalták - azt mondhatom: ezek olyanok közül kerültek ki, akik lelki alkatához nem illett a hallgatás, a képmutatás és a színészkedés. És hajtotta őket a cselekvés, az önkifejezés kényszere. Mert csak olyanok vállalták a megalkuvók számára kényelmesebb otthoni terep helyett a rögös újságírói pálya még rögösebb emigrációs "karrierjét", akik nem találták helyüket az otthoni hazugság-légkörben és hűek akartak maradni az írástudók egyetlen erkölcsi parancsához: írni pedig csak az igazat szabad. Hogy mi lehet az emigrációs sajtó - vagy ha úgy tetszik, a határokon kívül élő nyugati magyarság lapjainak - - jövője, annak taglalása külön cikket érdemelne. Annyit mindenesetre már most leszögezhetünk, hogy amíg ezekre a lapokra mutatkozik igény - lesz, aki szerkessze, írja és magyar olvasók is lesznek, akik el tudnak tartani magyar
