Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
1993. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 nem lehetett emigrációról beszélni, amikor még nem politikai okok domináltak azok elhatározásában, akik nekivágtak a nagyvilágnak és átkeltek az Atlanti-óceánon, hogy új életet kezdjenek. A századforduló kivándolóinak nagy többsége gyári munkás, földműves, bányász volt, akik anyagi boldogulásukat keresték a korlátlan lehetőségek hazájában és azzal léptek az Újvilág földjére, hogy ha sikerül egy kis pénzt gyüjteniök, hazamennek. (Meg kell állapítani, hogy végülis aránylag nagyon kevesen tértek vissza Magyarországra: a legtöbbjük végleg Amerikában maradt.) Ezeknek a hajdani kivándolóknak voltak templomaik, egyházközségeik, főleg ezek körül szerveződő kulturális és társadalmi egyesületeik, valamint testvérsegítő (fraternális) betegsegélyző és biztosító egyesületeik -amelyek közül kettő, évszázados múlttal a háta mögött, még ma is fennáll — de a politika, mint olyan (egészen a nácizmus megjelenéséig, illetve a második világháború kitöréséig) szükségképpen kívülesett érdeklődési körükön. Ez jellemezte a sajtójukat is. Pedig akkor, a két világháború közti harmincas években nem kevesebb mint 3 nagy, több tízezer előfizetővel rendelkező napilapja és mintegy 30 jelentős példányszámú hetilapja volt az amerikai magyarságnak. Számunkra mindez szinte meseszerűen hangzik, hiszen az utolsó évtizedek és főleg napjaink emigrációs sajtója ennek csak halovány árnyéka. Igaz: a politikai emigráció második világháború utáni megjelenése és az ötvenhatos forradalom példátlanul óriási menekülthulláma számszerűleg igen sok újságot produkált, de ezek nagyrésze meg sem közelítette hajdani, az összehasonlítást külsőben, tartalomban és terjedelemben a nagy amerikai lapokkal is kiálló régi magyar sajtótermékeket. Ez nem jelenti azt, hogy többségükben nem képviseltek volna nívót és tisztességes elveket, csak éppen nem rendelkeztek a régi, társadalmilag és gazdaságilag megalapozott magyarság anyagi eszközeivel s ezért egy jelentős részük pár év után megszűnt. De a tiszavirág életű (jórészt amatőr) próbálkozásokat nem számítva még mindig jelentős számú lap szolgálta 1945 és főleg 1956 után a magyar ügyet. (Ki hinné ma már, hogy még az ötvenes-hatvanas években is két napilapot tartott el az amerikai magyarság?...) Mint ahogy föntebb említettem volt, míg az "öregamerikások" tekintélyes újságjai nem a politikára helyezték a fősúlyt, addig a "negyvenötösök", a "negyvenhetesek" és később az "ötvenhatosok" lapjainak érdeklődésének központjában a politika állt. És ez természetes is: akik ezeket a lapokat alapították, szerkesztették és írták egytől egyig a kommunizmus menekültjei voltak, az emigráns politika elkötelezettjei, akik a politikai helyzet alakulása miatt kényszerültek elhagyni hazájukat és állapotukat nem tekintették véglegesnek. Viszont feladatul elvállalták a magyar ügy képviseletét a szabad világban. És ennek a munkának a kommunizmussal való szembenállás, a kommunizmus elleni küzdelem adott világnézeti tartalmat, célt és értelmet. Az emigrációs lapok ezt a szellemet sugározták, a kezdeti éveket követő lehiggadás után és egy-két szélsőséges hang kivételével józanul, moderáltan és kulturált nyelvezettel. Csak egyben volt merev és elutasító az emigráns sajtó derékhada: a kommunizmus szembeni állásfoglalásában. A nemzeti emigráció sajtója elzárkózott minden kompromisszum és kapcsolattartás elől s igazán elvi alapon álló és meggyőződésüket árúba nem bocsátó újságok (Nemzetőr, Katolikus Magyarok Vasárnapja, Amerikai Magyar Értesítő, stb.) hazai fizetett hirdetéseket, világnézetükkel ellentétes közleményeket még pénzért sem voltak hajlandók közölni. A nemzeti emigráció sajtója a nagy emigránsok, Rákóczi és Kossuth nyomdokain haladt és jelmondatát két szóban össze lehetett süríteni: Nem alkuszunk! (A zsarnoksággal szembeni magatartásuk mellett más okai is voltak annak, hogy a magyar történelem két nagy emigránsát a hazai rendszerrel perben álló szabad magyar sajtó példaképének tekintette: Rákóczi nevéhez fűződik az első magyar hírlap születése, Kossuth pedig újságíróként érett politikussá. Harmadikként csatlakozott hozzájuk példaképeink sorában Mindszenty hercegprímás, aki maga is a toll mestere volt s akinek megjelenése az emigrációban a hetvenes évek elején megerősített bennünket hitünkben és a szellemi feltöltődés erejével hatott ránk.) Nehogy valaki félremagyarázza azt az elzárkózási politikát, amit emigrációs alapállásként az itteni lapok zöme magáévá tett, le kell szögezni: ez csak a rendszer uraira, a "hivatalosokra" vonatkozott, ezt mottóként írhatta volna fejlécére csaknem minden emigrációs lap: a rendszerrel nem egyezkedünk, de a magyar néppel mindig egyek vagyunk. Az emigrációs sajtó mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy eljusson a hazai olvasók egy részéhez is és ezt sikerült nem is egyszer megvalósítani. Erről még majd később, most csak annyit, hogy a visszajelzésekből tudjuk: jó hatást tettek otthon a hazajuttatott újságpéldányok, különnyomatok vagy újságrészletek. Kézről kézre jártak és az emberek ronggyá olvasva adták tovább egymásnak a szabad magyarság életjeleit és üzeneteit. A dokumentumokat arról, hogy a határokon túl vannak, akik dolgoznak, írnak és beszélnek a hallgatásra ítélt otthoniak nevében is. Szószólókként képviselve érdekeiket és betöltve a betiltott ellenzék szerepét. És ez bíztatást jelentett a hazaiak számára, hogy Nyugat még nem írta le egészen őket, hogy még van remény. Ezt az üzenetet hirdették és juttatták be a Vasfüggöny mögé a szabadföldi magyar újságok. Becsülettel és tisztességgel. Itt kell közbeszúrnom, hogy egyesek - talán jószándéktól vezettetve, de kimarj ült logikával - úgy vélték szolgálni a jó ügyet és azzal gondolták a lelket tartani az otthoniakban, hogy barátkoztak a rendszer hivatalosaival és valamiféle hídépítésre vállalkoztak hazafelé. Persze a kapcsolatteremtéshez az kellett, hogy szóbaereszkedjenek a rendszer uraival, mert azokat megkerülni nem lehetett s ez már bizonyos fokú elismerésüket, létük tudomásulvételét jelentette, amire a nemzeti emigráció sohasem volt hajlandó. (Pedig sok haszon származott ebből a barátkozás- ból: a hídépítőket hazainvitálták mindenféle konferenciákra, anyanyelvezni és világszövetségesdit játszani, ingyen kijutott nekik a hagyományos magyar vendégszeretetből és még szerepelhettek is, sőt nyilatkozhattak a sajtónak, ami
