Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. december amit a Rákosi-rémkorszak hazai sajtójáról fentebb írtam volt, de bízvást érvényesíthetném mindazt a Kádár- bosszúkorszakra is: ebben két, egymáshoz kapcsolódó időszakban ugyanis egyetlen magyar hang létezett a világon, ami az otthon elhallgattatott, illetve elnémított magyar nép és a magyar írástudók helyett ki- és megmondta az igazat, leleplezte a hazai sajtó hazugságait és tájlékoztatott a valóságról. (A két nyugati rádiót, a Szabad Európát és az Amerika Hangját ezúttal mellőzzük, mert egyrészt szellemiségük távol van a nemzeti /politikai/ emigrációétól, másrészt mindkettő kormány célokat szolgál. Most kizárólag a nemzeti érdekeknek elkötelezett, politikailag független emigráns sajtótermékekre összpontosítunk s a két rádió kívülesik ezek körén. A Szabad Európa azóta már meg is szűnt — nem kár érte —, arról már csak múltidőben beszélgetünk.) Ez pedig az emigráns sajtó volt. Ha teljes képet akarunk kapni (amire szükség van, mert meggyőződésem, hogy a fiatalabb korosztályok teljesen tájékozatlanok az emigrációs sajtó történetéről, múltjáról és a kezdeti éveiről, amelyekről már sokan írtak ugyan és több könyvben is találhatók róluk adatok, de érdemes ezeket egyszer röviden összefoglalni, mert a mai rohanó korban az ifjabb generációknak nincs türelme könyvekben bogarászni), akkor vissza kell nyúlnunk a háború befejezésének idejére, emigrációs meghatározás szerint az un. "DiPi"-s korszakra, amikor az 1944/45-ös első magyar emigrációs hullámot jelentő tízezrek feltűntek Nyugaton és létrejött a politikai emigráció. Ebben az időszakban gombamódra születtek az emigrációs sajtótermékek, főleg Európában, mert a háború utáni hónapokban még nem történt meg a kirajzás más kontinensek felé s az emigrációs élet az öreg kontinensre koncentrálódott. 1945 és 47 között nem kevesebb, mint 200 lap indult, főleg Németország nyugati zónájában (a későbbi Nyugat-Németországban), mert a háború után ott rekedt meg a legnagyobb létszámú magyar menekült. Ezek természetesen többségükben erősen jobboldali irányúak voltak, míg új hangot hozott a 47/48-as emigránshullám feltűnése Nyugaton. Az első két emigráns hullámot — a negyvennégyeseket és a negyvenheteseket ~ (ellentétben a későbbi ötvenhatosok többségével) erős politikai elkötelezettség és érdeklődés jellemezte, ami megmutatkozott a sajtójukban is. Időbelileg ugyan csak pár rövid év választotta el egymástól a kettőt, de világnézetileg kezdetben szinte áthidalhatatlan szakadék volt közöttük: az első, népesebb csoport tagjai elutasítottak mindent, ami 1945 után történt Magyarországon, míg az 1947/48-ban disszidáltak résztvettek a háború utáni politikai életben s éppen azért kellett két-három év múlva menekülniük a kommunista hatalomátvétel elől. A kezdetben éles szembenállás a közös ellenség, a kommunizmussal szembeni összefogás jegyében később enyhült ugyan, de az ellentéteket végképp csak az ötvenhatos forradalom oldotta föl s attól kezdve lehet világnézetileg egységes politikai (nemzeti) emigrációról beszélni, melyben már nem játszott szerepet, hogy ki mikor hagyta el Magyarországot. Az évek elmosták a nézetkülönbségeket és Ötvenhat közös tiszteletében találkozott minden emigráns, akiknek számára a kommunizmus teljes elutasítása jelentett közös platformot. Mindez megmutatkozott az emigráció sajtójában is. Noha egységes emigrációról soha nem beszélhettünk, mert a nyugati magyarság lapjai és szervezetei mindig sokféle hangot jelentettek, a részletkérdésektől eltekintve a végső célban (néhány hazadolgozó renegát, "rendszerrel szolidáris emigráns" kivételével), a kommunizmus tagadásában mindenki egyetértett. És később, főleg Mindszenty József szabad földre érkezése után, egységes álláspontot foglalt el abban, hogy a kommunizmussal nem lehet alkudni: egyetlen lehetséges politikai magatartás a teljes elutasítás és elzárkózás. (Fölösleges lenne tagadni, hogy akadtak jónéhányan, akik vitatták ennek helyességét és a "kis lépések taktikáját" követve valamiféle fellazító politika révén képzeltek eredményt elérni, de egyrészt nagyon hamar kiderült, hogy a "hídépítők" ügyködését a rendszer a saját javára fordítja, másrészt kételkedni lehetett a legtöbb hídépítő szándékainak tisztaságában is, hogy vajon nem csak saját kis pecsenyéjüket akarják megsütni a hazaiakkal együtt rakott tűzön? Az emigráns újságok becsületére vált, hogy egy-két kivétellel nem adtak fórumot a hazadolgozóknak, akik politikailag meglehetősen elszigetelődtek nyugaton. Bár azokban az években, amikor végétért a hidegháború és Nyugat a detente révületében a békés egymás mellett élés útjait kereste, ismét megjött a hangjuk, de az emigráns sajtó zöme még akkor is hű maradt a maximalista követelésekhez, amikor az óvatos megegyezés-keresők gúnyosan írtak az "ötvenhatoskodókról" és a "feltétel nélküli megadásban", a Szovjetunió összeomlásában bízó álmodozókról. Aztán az események mégiscsak az "álmodozókat" igazolták és a kommunizmus úgy olvadt el, mint a tavalyi hó és a kompromisszumos alapon kis engedményekért házaló okosoknak egyszerre nem volt kivel tárgyalniok és hoppon maradtak egész politikai koncepciójukkal. Amit persze soha nem ismernek be, sőt a maguk eredményeiként szeretnék feltüntetni a kommunista diktatúrák csődjét, ami persze merő képtelenség és ellentmondás. De erre még visszatérünk.) Igen, az emigráció szócsövei, véleményének megfogalmazói és szétsugározói a nehéz időkben az újságok voltak, melyeknek sokszorta fontosabb szerep jutott és jut ma is, mint amilyenre rendes körülmények között hivatott a sajtó. Parlamenti- és pártélet helyett az emigráció az egyesületeiben és főképp a sajtójában él. A nagy földrajzi távolságok és a "szétszórtság" miatt a lapok hasábjai pótolják a közéleti fórumokat, amelyek a hazában egy szűk területen megtalálhatók. Az emigrációs élet elengedhetetlen tartozéka a sajtó, ami az összeköttetést, a kapcsolatot és nem utolsósorban a vitafórumot biztosítja a négy kontinensen szétszóródott "diaszpóra" tagjai között. Ez volt (és ez még ma is) az emigrációs sajtó egyik feladata. Az a terület, ahol a külföldre szakadt magyarság fennmaradását, nyelvének, magyar érzésének és öntudatának, kultúrájának, hitének ápolását és hagyományainak megőrzését voltak hivatva szolgálni a nyugati — túlnyomó többségükben amerikai — magyar újságok, egyházközségi értesítők, egyesületi közlönyök, stb. Az amerikai magyarságnak már akkor is léteztek lapjai ~ az első világháború előtt és a két világháború között - amikor még
