Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. január O NEM LÁTOTT RENDŐRT Nézegetem a Magyar Hírlap hétfői címlapfotóját: Göncz Árpád boldog mosolytól össze- foghatatlan száját és az őt körülvevő rajongókat, amint szorongatják feléjük nyújtott kezét. Alig számoltak be kollégáim arról, milyen nehezen jutottak föl a tatabányai turulünnep- ségre, berohant a szerkesztőségbe három hosszú hajú fiú. Mondják a magukét mutatják papírjaikat. Kérdezem: ők lennének a skinheadek? Ők nem azok, ennek ellenére itt a rendőrségi végzés, őket fogdába zárták. Jegyet kellett venni, és ez a világ legtermészetesebb dolga, ha van jegy. Csakhogy az sem volt mindenki számára. Az egyik fiú elmondja, hogy a buszon érdeklődtek a már fönt ülőktől, ők hol szerezték jegyeiket, és így derült ki, hogy a Charta ingyen osztotta nekik!- A kopaszok föl sem jutottak. Őket már lent lecsatolták és sűrű rendőrkordonnal vették körül. Aki följutott, több igazoltatáson ment keresztül. Hatórás fogva tartás A fiatalemberek izgatottak, egymás szavába vágva mesélik- rémes élményeiket. Kérdezgetem őket, de kiderül, mindegyiküknek van szakmája, állása, dolgoznak; ők ünnepelni mentek oda, nem botrányt csinálni. Demokrácia, szólásszabadság, álampolgári jogok, emberi méltóság - zuhognak rám a szavak a szobában, szemem meg egyre a címlapfotóra téved. Igen, ők kiabáltak, hajoltak, amikor Göncz Árpád megérkezett. Zavarta őket az eszeveszett készültség, látták a rendőrállami körülményeket. Ők vállalják, de azok, akiket velük együtt vittek be a rabomobillal, azok nem kiabáltak! Különben az egész kiabálás ti;: másodpercig tarthatott, mert szinte abban a pillanatban rájuk rontottak a fekete dzsekis, skinheadíelszerelésbe öltözött civil ruhások. Csak a hatórás fogva tartás után mentek föl, gyalog, kezükben a rendőrségi határozattal, amit most én tartok a kezemben. Háromezer forintig terjedően büntethető szabály- sértés, „rendzavarásért".- Tessék megnézni, az indoklásban az szerepel, hogy „többszöri rendőri felszólítás ellenére sem volt hajlandó abbahagyni". Ez hazugság! Egy felszólítás sem volt, nemhogy többszöri. Azonnal ránk rontottak. Sőt, még én kérdeztem meg az egyik rendőrt, hogy szabad-e itt kiabálni, de nem válaszolt, így kezdtünk kiabálni. Föld alatti cellákba, kettesével zárták be, egyenként vitték kihallgatásra őket. Mégsem ezen háborognak. Szinte dühösen mesélik, hogy velük volt a körülbelül két négyzetméteres rabomobilban egy hatvannégy éves férfi, akit úgy bordán vágott egy rendőr, hogy nagyon rosszul volt. A turulavatásra jöttünk volna mi Szimpatikus, erdélyi származású közgazdász. A Bolyain végzett. Nehezen jár, és segítség kell ahhoz is, hogy a fotelből föláUjon. Ez az ütéstől van. Ép pen arra a felére kapta a profi ütést, amelyiket műtét nyoma „díszíti", mert tüdőasztmája volt, és már hatszor kilyukadt a mellhártyája. A hetedik esetnél meg kellett operálni. A társa is vele jött, Gothár József. Csepelről együtt indultak kocsival turulavatást ünnepelni. Már fél kilenc körül lent voltak Tatabányán, és túl voltak a városba vezető úton történt igazoltatáson. Látták, hogy mindenütt rendőr van, de sikerült még jegyet venniök, amj- vel fölszállhattak a különbusz- ra. Amikor fölértek, látták, hogy két kordon veszi körül a szobrot. Az együk úgy két-há- rom, a másik mintegy' tíz méterre a szobortól. Megálltak hátul, középtájt, s meglátták Szörényi Leventét, Pongrátz Gergelyt és Fónay Jenőt. Odamentek, hogy Báthory István, a megvert hatvannégy éves, autogramot kérjen gyerekei örömére a belépőjegyül szolgáló turulos képeslapra. Mutatja az aláírt lapot. Ezzel még szerencséje volt. Kérdezem: ők is kiabáltak?- Nem, dehogy - veszi át a szót Gothár József, neki nem esik nehezére a beszéd. Kiderül, hogy amikor őket elvitték, még ott sem volt Göncz Árpád. Gothár úr meglátta, hogy egy gyerek nemzetiszín zászlót emel a magasba, és abban a pillanatban vagy hat rendőr ugrik rá és leteperi. Rohant oda, hogy segítsen a fiúnak, kiabált, hogy mit csinálnak azzal a gyerekkel. De akkorra már nyolcán ugrottak őrá is, kicsavarták a karját és vitték.- Ő - mutat a társára - csak szaladt utánam, hogy ne bántsák a barátomat! Hová viszik? És akkor már hallottam, hogy valaki szól: azt is vigyétek, azt a szemüvegest! - De addigra már a „szemüvegesnek" be is vágtak a bordájába, és kicsavart karral levegőbe emelték, hiába kiabált, hogy tegyék le, megy ő magától is. Már sokkos állapotban volt az ütéstől, pillanatok múlva nem kapott levegőt, fuldoklott. Berakták őket a már említett két négyzetméteresbe. A rendőrség előtt sokáig ácsorgóit a rabomobil. Csak a többiek felháborodott kiabálására nézett be egy rendőr, és mondta a többinek, hogy engedjék ki azt az embert. Leültették egy betonlépcsőre, később aztán széket is kapott, de gyógyszert hiába kért. Megígérték neki, hogy a jegyzőkönyvből kap egy példányt, ha aláírja, de nem kapott. így a határozatot át sem vette. Nem baj, majd postázzák, mondták. Látleletet vetetett, de csak ötszáz forintos okmánybélyegért adták volna ki, készpénzért nem. Ismét le kell utaznia, de holnap megint szakorvoshoz kell mennie, mert fájdalmai erősödnek. Mégsem ez a legnagyobb fájdalma. Ugyanabban az országban élünk? Szomorú, mondja, nagyon szomorú és szégyelli magát. Erdélyből jött át vagy harminc éve. Ót még a Szeku sem verte meg soha, és most, 92-ben, Magyarországon megütötték. Semmiért. Állampolgárként megalázták. Ő szégyelli magát? - fut át rajtam is a megalázottság. Hát nekünk kell szégyellni magunkat, ha megütnek minket? Ismét a mosolygós elnöki- kép villan belém, a címlapfotó a rajongókkal, és szemem előtt táncolnak a Pesti Hírlap betűi: Göncz Árpád azt mondta a sajtótájékoztatón, hogy ő nem látott rendőrt. Nem tud semmiféle készültségről. Már csak azt szeretném tudni: vajon ugyanabban az országban élünk? S a sajtótisztességről híres sajtónk ugyanarról az eseményről számolt be? /magyar fórum/ Stolmár G. Ilona
