Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

24 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1993. január O NEM LÁTOTT RENDŐRT Nézegetem a Magyar Hírlap hétfői címlapfotóját: Göncz Ár­pád boldog mosolytól össze- foghatatlan száját és az őt kö­rülvevő rajongókat, amint szo­rongatják feléjük nyújtott kezét. Alig számoltak be kollégáim arról, milyen nehezen jutottak föl a tatabányai turulünnep- ségre, berohant a szerkesztő­ségbe három hosszú hajú fiú. Mondják a magukét mutatják papírjaikat. Kérdezem: ők len­nének a skinheadek? Ők nem azok, ennek ellenére itt a rend­őrségi végzés, őket fogdába zárták. Jegyet kellett venni, és ez a világ legtermészetesebb dolga, ha van jegy. Csakhogy az sem volt mindenki számára. Az egyik fiú elmondja, hogy a buszon érdeklődtek a már fönt ülőktől, ők hol szerezték jegyei­ket, és így derült ki, hogy a Charta ingyen osztotta nekik!- A kopaszok föl sem jutot­tak. Őket már lent lecsatolták és sűrű rendőrkordonnal vet­ték körül. Aki följutott, több igazoltatáson ment keresztül. Hatórás fogva tartás A fiatalemberek izgatottak, egymás szavába vágva mesélik- rémes élményeiket. Kérdezge­tem őket, de kiderül, mind­egyiküknek van szakmája, ál­lása, dolgoznak; ők ünnepelni mentek oda, nem botrányt csi­nálni. Demokrácia, szólásszabad­ság, álampolgári jogok, emberi méltóság - zuhognak rám a szavak a szobában, szemem meg egyre a címlapfotóra té­ved. Igen, ők kiabáltak, hajol­tak, amikor Göncz Árpád meg­érkezett. Zavarta őket az esze­veszett készültség, látták a rendőrállami körülményeket. Ők vállalják, de azok, akiket velük együtt vittek be a rabo­mobillal, azok nem kiabáltak! Különben az egész kiabálás ti;: másodpercig tarthatott, mert szinte abban a pillanatban rá­juk rontottak a fekete dzsekis, skinheadíelszerelésbe öltözött civil ruhások. Csak a hatórás fogva tartás után mentek föl, gyalog, ke­zükben a rendőrségi határozat­tal, amit most én tartok a ke­zemben. Háromezer forintig terjedően büntethető szabály- sértés, „rendzavarásért".- Tessék megnézni, az in­doklásban az szerepel, hogy „többszöri rendőri felszólítás ellenére sem volt hajlandó ab­bahagyni". Ez hazugság! Egy felszólítás sem volt, nemhogy többszöri. Azonnal ránk ron­tottak. Sőt, még én kérdeztem meg az egyik rendőrt, hogy szabad-e itt kiabálni, de nem válaszolt, így kezdtünk kiabálni. Föld alatti cellákba, kettesé­vel zárták be, egyenként vitték kihallgatásra őket. Mégsem ezen háborognak. Szinte dü­hösen mesélik, hogy velük volt a körülbelül két négyzetméte­res rabomobilban egy hatvan­négy éves férfi, akit úgy bor­dán vágott egy rendőr, hogy nagyon rosszul volt. A turulavatásra jöttünk volna mi Szimpatikus, erdélyi szárma­zású közgazdász. A Bolyain vég­zett. Nehezen jár, és segítség kell ahhoz is, hogy a fotelből föláUjon. Ez az ütéstől van. Ép pen arra a felére kapta a profi ütést, amelyiket műtét nyoma „díszíti", mert tüdőasztmája volt, és már hatszor kilyukadt a mellhártyája. A hetedik eset­nél meg kellett operálni. A társa is vele jött, Gothár Jó­zsef. Csepelről együtt indultak kocsival turulavatást ünnepel­ni. Már fél kilenc körül lent vol­tak Tatabányán, és túl voltak a városba vezető úton történt igazoltatáson. Látták, hogy mindenütt rendőr van, de sike­rült még jegyet venniök, amj- vel fölszállhattak a különbusz- ra. Amikor fölértek, látták, hogy két kordon veszi körül a szobrot. Az együk úgy két-há- rom, a másik mintegy' tíz mé­terre a szobortól. Megálltak há­tul, középtájt, s meglátták Szö­rényi Leventét, Pongrátz Ger­gelyt és Fónay Jenőt. Odamen­tek, hogy Báthory István, a megvert hatvannégy éves, au­togramot kérjen gyerekei örö­mére a belépőjegyül szolgáló turulos képeslapra. Mutatja az aláírt lapot. Ezzel még szeren­cséje volt. Kérdezem: ők is kiabáltak?- Nem, dehogy - veszi át a szót Gothár József, neki nem esik nehezére a beszéd. Kide­rül, hogy amikor őket elvitték, még ott sem volt Göncz Árpád. Gothár úr meglátta, hogy egy gyerek nemzetiszín zászlót emel a magasba, és abban a pil­lanatban vagy hat rendőr ugrik rá és leteperi. Rohant oda, hogy segítsen a fiúnak, kiabált, hogy mit csinálnak azzal a gye­rekkel. De akkorra már nyol­cán ugrottak őrá is, kicsavarták a karját és vitték.- Ő - mutat a társára - csak szaladt utánam, hogy ne bánt­sák a barátomat! Hová viszik? És akkor már hallottam, hogy valaki szól: azt is vigyétek, azt a szemüvegest! - De addigra már a „szemüvegesnek" be is vágtak a bordájába, és kicsa­vart karral levegőbe emelték, hiába kiabált, hogy tegyék le, megy ő magától is. Már sokkos állapotban volt az ütéstől, pilla­natok múlva nem kapott leve­gőt, fuldoklott. Berakták őket a már említett két négyzetméte­resbe. A rendőrség előtt sokáig ácsorgóit a rabomobil. Csak a többiek felháborodott kiabálá­sára nézett be egy rendőr, és mondta a többinek, hogy en­gedjék ki azt az embert. Leül­tették egy betonlépcsőre, ké­sőbb aztán széket is kapott, de gyógyszert hiába kért. Meg­ígérték neki, hogy a jegyző­könyvből kap egy példányt, ha aláírja, de nem kapott. így a határozatot át sem vette. Nem baj, majd postázzák, mondták. Látleletet vetetett, de csak öt­száz forintos okmánybélyegért adták volna ki, készpénzért nem. Ismét le kell utaznia, de holnap megint szakorvoshoz kell mennie, mert fájdalmai erősödnek. Mégsem ez a leg­nagyobb fájdalma. Ugyanabban az országban élünk? Szomorú, mondja, nagyon szomorú és szégyelli magát. Erdélyből jött át vagy harminc éve. Ót még a Szeku sem verte meg soha, és most, 92-ben, Ma­gyarországon megütötték. Semmiért. Állampolgárként megalázták. Ő szégyelli magát? - fut át rajtam is a megalázottság. Hát nekünk kell szégyellni magunkat, ha megütnek minket? Ismét a mosolygós elnöki- kép villan belém, a címlapfotó a rajongókkal, és szemem előtt táncolnak a Pesti Hírlap betűi: Göncz Ár­pád azt mondta a sajtótájé­koztatón, hogy ő nem látott rendőrt. Nem tud semmiféle készültségről. Már csak azt szeretném tudni: vajon ugyanabban az országban élünk? S a sajtó­tisztességről híres sajtónk ugyanarról az eseményről számolt be? /magyar fórum/ Stolmár G. Ilona

Next

/
Oldalképek
Tartalom