Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
1993. január AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 25 Egy kisebbség elodázott adóssága A második világháború végeztével azonnal és az azt követő időkben egyre nagyobb és nagyobb hangot kapott egy - egyesek szerint vallási, mások szerint faji - kisebbség tömeges likvidálásáról szóló híradás, melynek veszteségszáma a másfél milliótól a hatmillióig terjedt - attól függően, hogy mikor és kik részéről hangzott el. (Az érintettek az idő múlásával emelték a számot, az említett népcsoporttal nem rokonszenvezők pedig nem adnak még most sem hitelt az elpusztultak - általuk mesterségesen „feltornáztatott" - magas számának. A teljes valóság - a szám szerű séget illetően - hihetően sohasem fog kiderülni.) A magyarországi zsidóság - mert hiszen félreérthetetlenül a zsidóságról van szó - hatszázezer hit- sorsosával számol e veszteséget illetően, melyben benne van a trianoni Magyarország izraelita lakosságán kívül a visszacsatolt felvidéki, kárpátaljai, északerdélyi és délvidéki zsidóság vesztesége is. Ez a szám magában foglalja a koncentrációs táborokban, munka- szolgálatban és más módon meghaltak számát is. A zsidóság - a tragikus 1944-es évtől kezdődően - évről évre megemlékezik Ádár hónap 24. napjáról, mely a Gergely-naptár szerint az akkori március 19- ét jelenti, a német megszállás napját. Ekkor kezdődött a magyarországi zsidók kálváriája. Nekünk, keresztény kortársaknak is megdöbbentő hír volt az, amit közvetlenül a szovjet megszállás után közöltek a hírközlő szervek - függetlenül a meggyilkolt zsidók számától. (Nekem ugyanúgy fájt, hogy öt barátom nem jött vissza a koncentrációs táborból, mintha csak egynek kellett volna erőszakos halállal meghalnia.) Mint említettem, a holocaustnak nevezett népirtást a zsidóság periodikusan meggyászolta, sőt, ahol csak tehette, a sajtóban minden lehetséges alkalommal felhívta a magyar nép figyelmét az őt ért - tagadhatatlanul - nagy és fájó sérelemre -, miközben a többségi nép második világháborús gyötrelmeiről egy szót nem volt szabad ejteni. 1945-től kezdve azt hi- hetnők, hogy a világháború alatt csak a zsidóságnak voltak áldozatai. A rendszerváltás két éve alatt aztán mintha sűrűbbé vált volna ez a megemlékezés. Sűrűbbé váltak a figyelmeztetések is: úton-útfélen a kisebbségekkel szembeni kirekesztő politikára és a mind jobban és jobban jelentkező antiszemitizmusra hívják fel figyelmünket egyes zsidó szervezetek. A médiumok sulykolják belénk a bűntudatot, hogy magunkat is felelőssé téve, adósnak érezzük mindnyájunkat, akik nem akadályoztuk meg a zsidóság huszadik századi tragédiáját. 1945 óta számtalanszor elhangzott már különféle zsidó szervezetektől, hogy a társadalomnak, a kormányoknak, a keresztény egyházaknak el kell határolódnia a zsidóellenességtől, a kirekesztő faji politikától, a „keresztény kurzustól" és mindattól, amit ezek a szervezetek kötelezően előírnak számukra - többek között - és elsősorban - a zsidóság megkövetését. Századunk vérzivataros múltja és jelene, valamint a társadalmi béke megőrzése céljából azt hiszem már minden magyar keresztény egyház és a kormányzat eleget tett a felszólításoknak s a legmesszebbmenőkig biztosította a magyar zsidóságot, hogy a független Magyarországon ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő egy nép fiaival sem, ami a zsidósággal történt az 1944-es idegen megszállás alatt. A magyar Alkotmány biztosítja minden itt élő nép jogait - ezen belül a zsidóságét is. Horváth Balázs, egykori belügyminiszter 1990. október 14-én, a holocaust budapesti áldozataira emlékeztető Duna-parti emlékmű felavatásán a következőket mondta: „Nemcsak a magam és kormányom nevében, hanem valamennyi jóérzésű magyar nevében szólok most, midőn megkövetem zsidó honfitársaimat az 1944-es tragédiáért, a német haláltáborokba való elhurcolásukért, amelyet mi - közös történelmünk örökösei - nem voltunk képesek megakadályozni." Az 1992. július első felében megtartott brüsszeli Zsidó Világkongresszuson Göncz Árpád köztársasági elnök odáig is elment, hogy „saját múltunk szégyenletes tényeinek" nevezte a háború előtti magyar kormányok megkülönböztetését a zsidókkal szemben - mintegy kijelentve, hogy a „saját múltunk" kifejezés közös felelősséget feltételez a magyar nép és a kinevezett - nem megválasztott - kormány között. Az Európai Zsidó Kongreszus főtitkára: Serge Cwajgenbaum külön felhívta a figyelmet arra is, hogy „a magyar politikai közéletnek feltétlenül figyelembe kellene vennie, hogy a holocaust traumája óhatatlanul beépült a túlélők génjeibe, s ezért a zsidóság egy része fenyegetettnek érzi magát, valahányszor »törpe kisebbségről«, »nemzetidegen elemekről« hall, mégha tudja is, hogy Magyarországon hivatalosan elítélik az antiszemitizmust." Cwajgenbaum úr kijelentésével kapcsolatban önkéntelenül felmerül a kérdés: A zsidóság miért különült el „törpe kisebbséggé"? Miért nem gondolkodott eleve a magyar nemzet részeként? Miért választotta külön magát - sőt, még halottait is - a magyar nép háborús és politikai áldozataitól? Meglátásom szerint, a - halottaiban is - önkire- kesztő politikát folytató zsidóság saját magát fokozta le „nemzetidegenné" azáltal, hogy nem vállalt sorsközösséget azzal a néppel, mely őt befogadta.
