Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-09-01 / 9. szám
1993. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 gadnom, mert én is azt látom reálisabbnak." A levél azzal fejeződik be -- amint azt már e cikk más helyén idéztem hogy Jakabffy arra kér: helyesbítsem cikkem állításait, illetve adjak magyarázatot az írottakra. Mivel nem volt mit helyesbítenem, hiszen a cikkemben senkit sem "mocskoltam be", csupán kritikát írtam az MVSZ belső állapotáról és néhány személy alkalmasságát kérdőjeleztem meg, az Értesítő júniusi számában publikált "Az emigráció egységéért" című újabb cikkemben hosszan kitértem a Jakabffy Ernőékkel folytatott májusi beszélgetésre, részletesen ismertetve "a két rendkívül rokonszenves illusztris küldött" által mondottakat, keresvén az együttműködés lehetőségeit. Ezzel egyidőben pedig május 26-i levelére választ küldtem Jakabffy Ernőnek a Magyarok Világszövetsége központjába és rávilágítottam tévedésére: az áprilisi Értesítő-cikkről májusi találkozásunkkor beszélni túlhaladott és indokolatlan lett volna. Mindezek után érkezett a minap egy újabb levél a Világszövetségtől, amit érdemes teljes egészében ideiktatni. íme: Stirling György úrnak, a Szabad Magyar Újságírók elnökének, Tisztelt Stirling György Úr! Jakabffy Emő alelnök megbízásából ismételten megküldöm az 1993. május 26-i levelét emlékeztetőül azzal a megjegyzéssel, hogy azóta sem jött semmilyen jelzés, illetve válasz a levélre. Ezért Jakabffy Emő most nyomatékosan arra kéri Stirling Urat, hogy a májusban Önnek írt levelét a Stirling Úr Amerikában kiadott újságjának lehető legközelebbi számában "Válasz" vagy "Nyílt levél"-ként szíveskedjék leközölni Ennek visszaigazolására Jakabffy Emő augusztus 25-ig a Magyarok Világszövetsége címére választ kér ez ügyben. Amennyiben válasz nem érkezik, vagy az elutasító tartalmú, akkor az alelnök a szeptember 4-i Elnökségi ülés elé viszi az ügyet a jogi úton való orvoslás lehetőségének megtárgyalása céljából. Tisztelettel: Jakabffy Emő megbízásából Menyhártné L. Emilia. Eddig a levél, amiből két dolog tűnik ki. Az egyik az, hogy a világszövetségi adminisztráció nem áll éppen hivatása magaslatán, ha június 25-én írott válaszlevelemről a címzett nem tud, a másik pedig az, hogy a Világszövetség szentnek és sérthetetlennek tartja magát, mely tényből az következik, hogy egy köztudott tényeket pertraktáló cikkért "jogi úton" kívánnak elégtételt venni. Miért? Amiért megírtam a főtitkár tisztség körüli hercehurcát, a Timkó személyével összefüggő belső ellentéteket vagy mert céloztam arra is, hogy az elnökség tagjainak kiválasztásánál sem jártak el kellő gondossággal, de a választás lebonyolításával szemben is lehetnének fenntartásaink. A kommunista világra emlékeztet ez a burkolt fenyegetés, amitől persze Amerikában senki sem ijed meg. Akik ilyen tervekkel foglalkoznak, azok lélekben még ma is a pártállami időkben élnek és nem is érzékelik, mi a demokrácia. Egyébként Amerikában ilyen ügyeket "jogi útra" terelni nem könnyű, de sajtópert megnyerni még nehezebb. Mert bármilyen fucsán is hangzik, itt komolyan veszik a demokráciát, a sajtó- és véleményszabadságot. Amíg valaki nem okoz anyagi kárt valakinek és nem rontja az üzletmenetét, írhat, amit akar, a bíróság nem foglalkozik vele. Ha Jakabffy Ernőnek kedve van erről személyesen is meggyőződni, tájékoztatásul közlöm, hogy Virginia állam bíróságát kell megkeresnie, mert lakhelyem szerint az illetékes az ügyemben. Amihez sok szerencsét kívánok. De komolyra fordítva a szót, ez a burkolt fenyegetés úgy hangzik, mintha a Magyarok Világszövetsége még ma is valami mindenek fölött álló hatóságnak érezné magát, amelyet csak hódolat illet, nem bírálat. Szegény Jakabffy Ernő! Hányszor elismétli levelében, hogy mennyit dolgozott a magyar ügyért, hogy milyen múlttal rendelkezik és hogy aligha lehetne náluk, a három jelenlegi alelnöknél alkalmasabb embereket találni ezekre a posztokra. Nekem bizony sohasem volt ínyemre, ha valaki maga hangsúlyozta, hogy mennyit dolgozott és mennyi időt, pénzt áldozott a magyar ügyért, mert jobb, ha ezt mások állapítják meg és az eredények dokumentálnak. De hiszen ezt senki se vonta kétségbe, mint ahogy azt sem vitattam soha, hogy megfelelőbb és hitelesebb embereket nehezen találtak volna a Világszövetség élére, mint a Csoóri-Dobos- Fónay-Jakabffy négyest. Azt azonban mégsem hallgathatjuk el, hogy aki ott volt a tavaly őszi közgyűlés keretében megejtett választáson, az tanúja lehetett az elnökség megválasztása során történt számos alapszabálysértésnek. Elsősorban a Timkó-féle jelölőbizottság működése ellen hangzott el sok kifogás: a hivatalos jelöltek mellett más jelöltnek nem adtak esélyt, a szavazásnál pedig egyrészről olyanokat engedtek szavazni, akik arra nem voltak jogosultak, másrészről szavazásra jogosult küldötteket nem engedtek be a terembe. Mindennek ellenére nem vonom kétségbe a négy elnökségi tag legalitását és azt sem, hogy "Rákosi elvtárs leghűbb ifjú katonája" mellé három olyan alelnök került, akik személyszerint alkalmasak munkájuk elvégzésére. Ami a nyugati magyarságot képviselő alelnök személyét illeti, itt nem Jakabffy Ernő ellen van kifogásunk, csupán ott vannak aggályaink, hogy milyen áttekintéssel és milyen perspektívákkal rendelkezhet a világmagyarság dolgaiban olyanvalaki, aki két évtizeden át csupán a svédországi magyarság világviszonylatban és politikai súly tekintetében jelentéktelen kis helyi kulturális egyesületeiben tevékenykedett és Svédország határain túl a nevét sem ismerték. Félreértés ne essék: ez is nagyon fontos terület volt és amit nekem Jakabffy Ernő elmondott a svédországi magyarság körében végzett áldozatos munkájáról, az minden tiszteletet megérdemel. Dehát akárhogyan is nézzük, Svédország olyan félreeső "vidéki" zuga Európának — hogy a világról ne is beszéljek —, amelynek politikája se nem oszt, se nem szoroz. Stockholmból nem lehet beleszólni a világpolitikába, mégkevésbé lehetett a múltban onnét bármit is befolyásolni. És az ördögbe is: a magyar emigráció derékhada mindig is a politikai emigráció volt és a főfeladatát a hazai politikai helyzet megváltoztatásában, a kommunizmus elleni küzdelemben látta, ez adott neki értelmet és létjogosultságot. Ennek a politikai emigrációnak pedig München volt mindig az egyik központja, míg a legbefolyásosabb és létszámban legnagyobb tömeget az
