Amerikai Magyar Értesítő, 1993 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
1993. május AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 9 és szemrehányó parancsáért bírálták, majd támadták, végül kivégeztették, azok nem voltak ott. Nem láttak semmit abból, amelynek hatására a Jány terhére rótt parancsot kiadta. E sorok írója, mint haditudósító hadnagy, ott volt a Donnál a gróf Stomm Marcel vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló III. Hadtest kötelékében. A Dontól, Szemigyeszjatszkojétól Nyezsinig, majd Kievig (ahol az 5/e hadikorházban fejezte be a visszavonulást). Ez az út, beleszámítva a körülzárások okozta keringéseket, oda-vissza meneteket, mintegy 1500- 2000 km-t tett ki. A hadtesttörzsről még február 3.-án Olymnál elszakadva, a haditudósító század saját elhatározásaira, tájékozódására bízva önállóan vonult vissza. Természetesen a több mint két hónapig tartó felsőbb irányítás nélküli visszavonulás során gyakran találkoztunk hasonlóan bolyongó honvédekkel. Tehát mi láttuk, hogy a magára maradt, a hidegtől, az éhezéstől szenvedő honvédek mindennel törődtek, csak a szabályos katonás kinézéssel nem. Ezeket az egyénileg csellengő, irányításnélküli honvédeket látta Jány hadseregparancsnok, ami éppúgy elkeserítette őt, mint engem. Sajnos a mi katonáink, parancsnokaik elvesztése után teljesen magukra maradva, ismeretlenül, tájékozatlanul bolyongtak. Ám, ha ebben a magukra hagyottságban akadt egy sarzsi - tiszt, vagy altiszt - nyomban újra fegyelemre, vezetésre képessé váltak. Jó katona volt a magyar honvéd, ha látta és tapasztalta, hogy a parancsnoka törődik vele és gondoskodik róla. Csak tartalékos és azonkívül hadi- tudósító hadnagy voltam, mégis azt tapasztaltam, hogy a gondoskodást, még az ilyen kisebb tiszti rendfokozat esetén is hálásan fogadja. EGY ÉJSZAKA SZTARY OSZKOLBAN Az olymi búcsúparancs után, amelyben Stomm Marcel hadtestparanscnok az egész állományt felmentette az esküje alól, a zöm Sztary Oszkol felé vonult. Gortsetno- jénál a tovább haladásért még egy ütközetet kellett a visszavonulóknak vívni. De ez nem volt elég, mert Sztary Oszkolt körülzárva tartották a szovjet erők. A zárógyűrűn kaput kellett nyitni, hogy a visszavonulók bejuthassanak Sztary Oszkolba és egyesülhessenek a körülzárt erőkkel. Ez úgy február 5-6 táján történhetett. A kapunyitás heves küzdelem után sikerült, de minden alakulat, amely addig úgy-ahogy szervezetten vonult vissza, most szétszóródott az ütközet hevében. így történt ez velünk is. Bejutottunk. Egyedül maradtam és feltételeztem, találok valamely magyar parancsnokságot, amely majd irányítást ad. Tévedtem. Az utcákon ugyan ott díszelegtek a magyar és német nyelvű táblák, hogy a különböző magyar parancsnokságok hol találhatók és a nyíl is mutatta az utat. Ám, amikor a jelzett helyre értem, ott egy szál magyart sem találtam. A helységekben német katonák pihentek. így jártam jelzésről jelzésre, teljesen eredménytelenül. A magyar parancsnokságok már napokkal előbb elhagyták a várost és így irányítás, tájékoztatás, ellátás nélkül maradtak a visszavonuló ezrek. Közben rámesteledett. A városban keresztül-kasul bolyongva legalább egy működő magyar parancsnokságot, esetleg a magyar tábori kórházat lelve (saját elhatározásomból átvettem egy elhagyott magyar sebesültszállító oszlop parancsnokságát) reméltem egy nálam magasabb rangút találni. Eredmény semmi. Úgy éreztem magamat, hogy azon az éjszakán én, az újságíróból haditudósítóvá átváltozott tart. hadnagy vagyok legmagasabb rangú magyar honvédtiszt Sztary Oszkolban. Egyre jobban fáztam. Persze azt nem tudtam hány fok van de rettenetes hideg volt. Később egy német éjszakai szálláson egy órára helyet kaptam, ekkor a hőmérő, mínusz 41-et mutatott odakint. Az egy óra leteltével kitessékeltek. Az utcákon holttestek, fegyverek hevertek, azokat kerülgetve szinte rohantam, a megfagyás ellen védekezve. Itt-ott a kepualjban megfagyott magyar katonák feküdtek.. Ők sem találtak szállást. Ahol a németek benn voltak oda minket nem engedtek be. Ezen az éjszakán még sok olyan honvéddel találkoztam, akik ugyan azt tették, amit én. Szinte vágtattak az utcákon, hogy a mozgással védekezzenek a megfagyás ellen. Egy ilyen kisebb csoportot megállítottam. Panaszolták, a németek sehol nem engedik be őket. Ez nem volt újdonság nekem. - Jöjjetek velem - mondtam nekik. Szívesen csatlakoztak. Bizonyára úgy gondolták, hogy ez a hadnagy, talán tud segíteni rajtuk. Most már többen mentünk együtt. Újabb csoporttal találkoztunk. - Jöjjetek - hívtam őket is. Jöttek. Felráztuk ezután a kapualjakban fekvőket. Aki élt csatlakozott hozzánk. Voltunk már vagy két szakasznyian. Akadt közöttük tizedes, szakaszvezető és egy hadapród őrmester is. Úgy gondoltam rendeződjünk valamilyen katonai formába, így közösen erőt is jelentünk, meg lesz némi tekintélyünk is. Megbeszéltük a tisztesekkel és rajokat, szakaszokat alakítottunk. A fejre borított pokrócokat levették, összecsavarva, katonásan a derékra tették. Akinek nem volt fegyvere, az az utcákon eldobáltakból szerelte fel magát. Közben egyre csak mentünk, utcáról-utcára, útközben újabb magyarok csatlakoztak hozzánk. Mire hajnalodon, már négy komplett szakasszá szerveződtünk, a megfagyás ellen az utcákon kóborló magyarokból. És mindegyiknek volt fegyvere, csaknem előírásosan rendezve ruházatunkat, felszerelésünket. Amikor a szabályos század-alakulatot formálva vonultunk a világosodó utcákon a gyűrű délnyugati kinyitott kapuja felé, a németek csodálkozva néztek utánunk és visszatisztelegve engedtek át a résen. Sajnos, ilyen rendezett, fegyveres magyar alakulatot az utóbbi napokban ők sem láttak. Kár, hogy Jány Gusztáv hadseregparancsnok sem láthatott minket. Mert ha ilyeneket látott volna, nyilván nem adja ki azt a bizonyos parancsot. A zárt rendben, fegyelmezetten visszavonuló zsidó munkásszázadokat is megemlítette. Mint szemtanú, bizonyíthatom, hogy igaza volt. Még Olym előtt találkoztam két zsidó munkásszázaddal. Mindkettő rendezetten vonult vissza. Sem a parancsnokai, sem a keret tagjai részéről semmi atrocitásnak, semmi kegyetlekedésnek nem voltak kitéve. Sőt, az egyik század tagjai kijelentették, ők nem akarnak hadifogságba kerülni, ők magyarok és ha kell fegyveresen fognak a szovjet erőkkel szembeszállni. Haditudósítóink nevezetes cselekménye volt, amikor Sztary Oszkolból a Tym felé vezető úton egy szovjet egység elzárta a továbbvezető útat. Az elzárt részhez éppen akkor értünk oda a három vöröskeresztes sebesültszállító
