Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
1992. április Amerikai Magyar Értesítő ll A Székely — Kuruc Csillogtak az égi tábortüzek. Az erdők orgonazúgása már az ősz muzsikája volt. Nem az esővel ostorozó hideg őszé, hanem bársonymeleg langyos őszé, mely édesre csókolja a tokaji hegyek borát. Csendes volt az éj. Az erdő tisztásán sem lobogott a láng, csak a hamu alól parázslón föl a zsarátnok. A lovak a fák között legeltek megbéklyózva és csak néha-néha horkantak föl. A strázsák keményen szorított karabéllyal lesték a sötétet. Kurucok voltak. Portyában jártak a labanc há- tamögött és ilyenkor nem lehetett eléggé vigyázni. Kállai Pál strázsamester a tűz előtt ült és elgondolkozva hegyezgetett bicskkájával egy nyársat. De a keze nem az esze után járt. A forgácsok vidáman bukfenceztek bele a parázsba. A nagy buzgalom eredménye az volt, hogy a nyárs úgy elkurtult, hogy bosszúsan hajította el. A strázsamester összecsattintotta a bicskáját és felcihelődni készült, amikor egy súlyos tenyér nehezedett a vállára. Hátranézett. A góbéhuszár borostás arcát látta a válla felett. Furcsa szerzet volt ez a góbé-huszár. Erdélyből csavargón föl ide a bodrogi vidékre. Nagycsonté, vörössza- kállú, hajlott tartású legény volt. A lova is kiütött a huszárlovak közül. Hosszúszőrű, lompos sörényű, horka- farkú ló volt. Csak aba-posztó volt rávetve nyeregnek. Elcsúfította az egész strázsát ez a ló, meg a lovas. Ki is nézte magaközül minden brigád, minden svadron, minden strázsa. Mózsi - mert így hívták a góbét - nem sokat hederített erre. Ide-oda vándorolt a seregben. Minden csete-patéban részt vett. De nem virtusosan verekedett, hanem úgy a maga módján, furfangosan. Nem szívesen mutogatta a bőrét céltáblául a labanc golyóknak, de mégis vágott annyi németet, mint a legpörgébb bajszú, kordováncsizmás, farkaskacagányos hajdú kuruc. Mégis belőle csinálták a svadron bolondját. Minden táborban kétfelé törölt bajusszal, hátratolt csákóval, torkaszakadtából nevettek rajta, mikor lova führe szamárfület kötöttek, vagy a bocskorába sündisznót tettek, vagy mikor kieresztették a kis hordójából a még otthonról hozott fenyővizet és helyébe ecetet töltöttek. Mózsi azonban egykedvűen tűrte a vastag tréfákat. Ezért azután hamar bele is úntak a széleskedvű kurucok. A pataki várban pillantotta meg Mózsit először Kállai kapitány. Nem sok néznivaló volt rajta, mégis megakadt rajta a lovasember szeme. A székely a lovát vizsgálta. Sorra emelgette a lábait, tapogatta, veregette, simogatta. Meg is találta a tölgyfaszilánkot, ami megnyilalta.- Ne félj, Csendes, mingyá jó lesz - mondogatta a lovának halkan, közben olyan óvatosan húzta ki a szálkát, mintha a saját kezéből húzná. Kállai nyírségi kuruc volt és volt szeme a jó katonához. Híres is volt a strázsája.- Ki legénye vagy pajtás? - szólította meg a góbét, aki most valami faháncsból eszkábált tégelyből egy furcsa szagú sárga kenőccsel kenegette a Csendes lábát.- Péterfi strázsamestert szolgáltam Vak Bottyán seregében.-Akarsz-e az én strázsámba állni? — Kigyed is a Naccságos Fejedelem embere? — Teljes szívemmel. — Akkor itt a kezem! így került Mózsi a nyírségi huszárok közé. Új bokorba új tüske. Kezdődött élőiről a csipkedés, míg Kállai kemény szóval közibe nem csördített e hetykélkedésnek. El is hallgattak azok, de azért görbe szemmel kísérték a góbéhuszárt. Még a strázsamesternek is meggyűlt Mózsival a baja. Ő ugyanis szentig hitte, hogy mundérba bújtatja és ku- ruccá formálja a góbét. De ez nem ment. Mózsi az Istennek se cserélte föl a posztóharisnyát a zsinóros nadrággal. Legkevésbé pedig a Csendest a legtüzesebb huszárlóval. Csak a bocskor volt, ami szorította. Mert a valamirevaló székely otthon is csizmát viselt. Csakhogy Mózsi nem volt valamirevaló székely. Mózsi földhözragadt szegény székely volt. A Csendes volt minden kincse. így aztán csak bocskorra futotta, ami bizony román viselet. Mózsi titkos szívevágya volt, hogy neki egyszer olyan ráncosszárú, puhabőrű fényes csizmája legyen, mint a legtöbb kurucnak. Na de azért erről nem beszélt soha senkinek. Különben is, a szó nem volt kenyere. így ültek most ketten Isten csillagos ege alatt. A nyírségi, meg a székely huszár. A tűz alig pislogott. A Hegyalja körvonalai ott sötétlettek a távolban. Mózsi, ahogy letelepedett, azonnal a bicskája után nyúlt. Tarisznyájából pedig egy rózsagyökeret kotort eló. De milyen gyökeret! Pipa formára faragott remekmű volt az. Toportyánt hasított ketté a kisbaltával egy székely. Ez volt ráfaragva. A bicska meg úgy mozgott Mózsi kezében, mintha szeme lenne. A strázsamesterből egy keserű sóhaj fakadt föl: — Jó neked, Mózsi — Amaz csak kérdőn nézett rá és faragott tovább. — Bizony jó. Éled világod. Szabad vagy. Nincs gondod semmire. Holnapután vissza kell mennem Patakra. Ez Eszter- házy óbester parancsa. Oszt méghozzá szégyenszemre üres kézzel. Pedig azért lett a portya kiküldve, hogy főtisztet fogjon. De hiába ülök én itt az eperjesi út fölött, nem jön errefelé főtiszt. Pár labanc lovas ha csatangol is, azokra nem érdemes lecsapni. A főtisztek meg ott kuksolnak az eperjesi várban. Az Istennek se mozdulnak ki.. Jó neked Mózsi, ilyen gondtól nem fő a te fejed. — Megvan még a nyúlnak meg az őzbaknak a feje, amit ma estebédelt a strázsa? Kállait igen bosszantotta, hogy Mózsinakcsakeny- nyi szava van az ő nagy bajára. — Mit tudom én... oda hajítottuk a bokorba - dör- mögte mogorván. Mózsi azonban hamarosan kikotorta a két koponyát a bokorból és visszatelepedett Kállai mellé. — Na látja strázsamester, ezzel lehet ám főtisztet fogni, nem sóhajtozással. — Hallod-e góbé, nagy a szád! csattant föl Kállai. — Hát jó. Ha nem hozom ide a Kecskéshegy oldalából az eperjesi gamizon parancsnokot, hát... hát legyen magáé a Csendes. Kállai elmosolyodott a bajsza alatt, hisz neki a Csendes két zsák arannyal a hátán se kellett volna, de ebből látta, milyen erős a székely elhatározása. Mózsi pedig egyet
