Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
12 / Amerikai Magyar Értesítő 1992. április se szólt többet, hanem visszatelepedett a tűzhöz és bicskájával fejteni kezdte a bőrt az őz agancsa körül. * * * Üdítően friss reggel terült szét a Hegyalja felett. Az eperjesi úton egy szemerkélő zápor elverte a port és most mint szivárvány ragyogott vissza a Kecskehegy fölött. Az erdők már rozsdállottak. A levegőt megtöltötte az ősz fanyar illata. Blenheim corporal a negyedik császári vasas-drago- nyosok ezredéből hanyagul lovagolt patrulja élén. Szőke bajsza lefelé lógott és szöghaja rendetlenül kandikált ki háromszög-letű kalapja alól. Mögötte poroszkáltak Bajorföldről szedett legényei. Mellükön az ezredük vaspánélja csillogott. Mordélyaik felporozva himbálóztak a nyeregtáskában. Hosszú egyenes kardjuk majd hogy az utat nem söpörte. Igen katonás fickók voltak és ha megszorították őket, hát tudtak verekedni is a maguk módján. Csak épp az nem fért a háromszögű kalpagok alá, hogy miért is kell nekik itt róni az utat szélesfarkú lovaik hátán, néha még véresen verekedni is ebben az Istentől elrugaszkodott országban. Mert hát mennyivel értelmesebb dolog lenne otthon szántani, vetni, vágni a havasi szénát... Ott, ahol azok a szép jódlis dalok születnek, a hazája a finom habos sörnek... Mert hát kinek kell ez a túlédes, túlerős bor, amikor ott van az aranyló finom sör. Ilyen gondolatok motoszkáltak Blenheim corporal fejében ezen a napcsókolta őszi reggelen, mikor a két előre küldött fürkészője nagy Donner-wetterezés közepette egy jobbágy kinézésű atyafit lökdösött elibe. A vöröses hajú, borostás, bocskoros, báránysüveges paraszt egy rőzsével megpakolt, gubancos szőrű lovacskát vezetett maga után kötőféken. — Herr corporal, ez a sültparaszt csak Herr Ludwig von Linderman ezredes úr nevit hajtogatja. Kézzel-lábbal azt magyarázza, hogy az ezredes úrral akar beszélni. Elkergessem? Kurt Bonheim azon jó katonák közé tartozott, akik nem szerették a fejüket önálló elhatározásokra használni. Arra való a parancsnok feje, gondolta a jó corporal. így ha elkergeti és mégis kisül, hogy ez a paraszt tud valami fontosat, hát akkor ő a felelős. így hát úgy döntött, hogy bekíséri Eperjesre, ahol már van valaki, akin keresztül szót érthetnek. Mikor azonban az eperjesi garnizonban jelentkezett közvetlen parancsnoka, Hildebrand von Löwenstein százados előtt, az nem volt olyan állapotban, hogy intézkedni tudjon. Afeletti bánatában, hogy őt, a nagy Löwen- stein család ivadékát valami intrika folytán ide száműzték ebbe a barbár sárfészekbe, úgy leitta magát, hogy senki sem tudott lelket verni belé. Szegény Blenheim csak állt tehetetlenül a jóízűen hortyogó feljebbvalója előtt, amikor mint egy mentőangyal, betoppant a kapitány barátja, az erzedes ordonánc-tisztje, Baron Hugo Klopiczki. Ő azonnal átlátta a helyzetet és mivel a paraszt mindenáron csak az ezredes nevét hajtogatta, hát elhatározta, hogy elővezeti az ezredeshez az atyafit. Mivel hosszú ideje szolgált már ebben az átkozott országban, hát úgy ahogy, de törte ezt a bikkfa nyelvet.- A kurucokról van híred, paraszt? - Nyilvánvalónak gondolta az ordonánc tiszt, hogy megint valamiféle pár tallérra éhes nyomorulttal van dolga. Nem egy ilyen jelentkező próbálkozott már kósza hírekkel ezüstöt csalni ki a hiszékeny ezredesből. Az egyeneslelkű ezredes hamar meg- csömörlött ettől a júdás-szolgálattól és egyenesen megtiltotta, hogy ilyen jellemtelen alakokat a színe elé vezessenek. Mikor azonban a kérdésére egyenes "nem" volt a válasz, az már fölkeltette az érdeklődését.- Hát akkor mit akarsz? - kérdezte most már kíváncsian. De kérdésére kérdés volt a válasz.- Igaz, hogy nagy vadász az ezredes úr?- Az hát, de mi közöd hozzá?- Hát az már csak rám meg az ezredes úrra tartozik. Ekkora pimaszságra elállt az ordonánc tiszt szava. Ez az ember kell tudjon valamit, másképp nem merne így beszélni.- Jöjjön utánam! Pár pillanat múlva ott álltak Ludwig von Linden- man színe előtt. Az ezredes pofaszakállas, szeplős, vörösorrú felső-ausztriai volt, anyai ágon egy kis cseh beütéssel. Őt is csak a háború sodorta a kétfejű-sasos lobogó szolgálatába. Lelke mélyén mindig az erdő szerelmese volt és a vadászat volt egyetlen szenvedélye. Ezért is szerette ezt a garnizont, mert a táj Felső-Ausztriára emlékeztette. —Hát mi az a nagy hír atyafi? - kérdezte joviális mosollyal és mellén összefont karokkal várta, hogy az ordonánc tisztje fordítsa a szavait. A paraszt azonban felelet helyett a tarisznyájából egy nyúlfejet kotort elő. De nem volt az közönséges nyúlfej, mert őz agancsai voltak. Von Lin- denman is, meg Baron Klopeczki is eltátották a szájukat.- Hát ez mi? - kérdezte végül az ezredes, mikor visszanyerte lélekjelenlétét.- Ez a Kecskehegy csodaállata. - Klopeczki fordította. Nincs ilyen a világon sehol máshol, csak itt. Olyan nyúl és őz keverék. Gondoltam, elhozom ajándékba az ezredes úrnak.- Te paraszt, ha hazudsz, megnyúzatlak!- Hát nézze jól meg az úr. Ott van a kezibe.- És lehet ilyet látni életben is?- Lehet, de csak hajnaltájt a Kecskehegyen.- És lehetne élve fogni is belőlük?- Hát csak nagy üggyel-bajjal. Vagy kora hajnalban, vagy csak késő este. A beste jószágja nem állja a világost. Nagyon óvatos féreg. Ludwig von Lindenman már nem hallotta az utolsó szavakat. Képzeletében látta magát a császári fogadáson, ahol Őfelsége köszönettel veszi át a világ legritkább állatát, mint a császári állatkertnek szánt ajándékot. És mikor a császár megkérdi, mivel hálálhatja meg, hát nyugdíjazását fogja kérni... Látta is magát békésen vadászgatni a szép felső-ausztriai erdőkben...- Baron Klopeczki, intézkedjen, hogy holnap hajnalban kevés kísérettel kimehessünk a Kecskehegyre. Ez a jóember lesz a vezetőnk. * * * így történt, hogy Kállai strázsamester portyájának nem kellett Patakra visszatérni szégyenkezve, főtiszt fogás nélkül. Ludwig von Lindenman számára a háború befe
