Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
4 1992. február / Amerikai Magyar Értesítő azután majd te hagyj élni engem. Ez a metódus remekül bevált és ma is jól működik: a kulcspozíciókban mindenütt a "rózsaszínű akvárium" langyos vizében nevelkedett liberális intellektuelek ülnek, akik akkor is azok s akkor se képesek megtagadni a közös múltat (amihez az SzDSz műellenzékieivel együtt szoktak hozzá), ha százszor is az MDF nemzetiszínű tulipános jelvényét viselik a szívük fölött. (Ha ugyan az érdek-embereknek van szívük.) Végezetül nem tudok ellenállni annak, hogy ide ne iktassak az "akvárium-intellektuelek" egyik tipikus képviselőjének, a miniszterelnöki tanácsadóként szereplő Kodolányi Gyulának egy legutóbb olvasott interjújából (Heti Világgazdaság, 1991. dec.14.) néhány részletet, annyira jellemzőnek tartom logikáját erre a körre. Megtudjuk az interjúból, hogy Kodolányi - mint Illyés Gyula veje (szuperakvárium Aczél György patronálásában!) - "1989-ig nem ért el semmit, amit karriernek lehetne nevezni." Ez panaszképp - vagy mentegetőzésképp? - hangzik el Kodolányi Gyula szájából, de közben az újságíró kérdéseire elmondja, hogy a hatvanas években(!) két diplomát szerez, közben két alkalommal is Angliában jár, majd egyetemen tanít, ösztöndíjakkal többször tölt hosszabb időt nyugaton és később válogat a katedrák között, míg Antall József ki nem nevezi a Külügybe államtitkárnak. Nem ért el semmit, amit karriernek lehet nevezni! - - ezt újraolvasva felszökött a vérnyomásom: valóban, nem lett már a Kádár-rendszerben államtitkár (apósa révén tán az is lehetett volna...), de ha a fentebb idézett Gosztonyi- cikkrészletben említett "karrierekre" gondolunk, türtőztetni kell magunkat, nehogy valami vaskos gorombaságot mondjunk ennek az elbizakodott "akváriumosnak". Amikor még a "puha diktatúra" idején is értelmiségiek tízezrei keresték kenyerüket fizikai-, segéd- és képzettségükhöz viszonyítva harmadrendű irodai munkával, magasan kvalifikált törzstisztek rokkantak bele a bányamunkába, útépítésbe, kocsikísérői robotba. Mert nem alkudtak meg. S akkor Kodolányi Gyula nem átall arról panaszkodni, hogy nem ért el semmit 1989-ig, mert számára a többszörös egyetemi tanárság smafu, nem karrier... Nem hallgathatom el az interjú egy másik mondatát se, melyben K.Gy. azt jelenti ki, hogy azokban az időkben mindenkinek meg kellett kötnie a maga kompromisszumát. Nem igaz, nem igaz, ezerszeresen nem igaz! Mert akiben volt tartás, az nem kötötte meg s aki azt állítja, hogy az elkerülhetetlen volt, a gyávák cinizmusával próbálja a körülményekre hárítani a felelősséget azért, mert opportunista módon viselkedett. Százakat, ezreket ismerek, akik nem kötöttek kompromisszumot és most egyenes gerinccel állhatnak a pozíciókért könyöklő tülekedésben. Igaz, nem voltak egyetemi tanárok, államtitkári rangra sem érdemesítette őket az új rendszer - aminek megvalósulásáért esetleg fél életüket, egészségüket áldozták, de nyugodt a lelkismeretük. Mint annak a 22 volt szabadságharcosnak, akik közül egy se látszik a parlamenti csoportképen sem jómódúnak, sem államtitkárnak, ám a becsületüket se adták el a "gyáva szemérmetlenség kurjongató rossz éjjelén"... Ez volt az a parlamenti fogadás, ahol a magyar kormányfő találkozott az "igazi" ötvenhatosokkal. Egyszer, végre, pár órára, hogy utána ismét elváljanak útjaik és mindenki menjen a maga útján tovább. És ezen egyhamar nem is tudunk változtatni, mi politikai emigránsok se, csak azzal, hogy soha nem hagyjuk feledni, mivel tartozik az ország Ötvenhat hőseinek és azoknak, akik már 1956 előtt is szembeszálltak a kommunizmussal. Ezért van szükség még mindig a nemzeti emigrációra, mert ha a mi hangunk elhallgat, nem lesz, aki erre emlékeztessen. Antall József pedig tehetetlen, megbénítják kezét a régi elkötelezettségek, foglya saját környezetének, a "rózsaszínű akvárium" neveltjeinek. Mi nem gáncsoskodni akarunk, amikor mindezt szóvá tesszük, hanem támogatni szeretnénk őt az emberfeletti feladatok megoldásában és ennek érdekében a konstruktív kritika jogán addig igyekszünk felhívni figyelmét bizonyos jelenségekre, amig még nem késő. A MAGYAR KIRÁLYI CSENDŐR BAJTÁRSI KÖZÖSSÉG SAJTÓJELENTÉSE A Magy. Kir. Csendőrség, volt Testületünk alapításának 111. évfordulójáról 1945 óta első ízben otthon élő bajtársaink is megemlékezhetnek. Az 1690/1945 ME. sz. rendeletet ugyanis teljes terjedelmében hatályon kívül helyezték, s igy annak a kolektiv felelőségre vonatkozó része sem érvényes többé. Ezen kívül sincs jelenleg olyan jogszabály Magyarországon, mely a Csendőrséget mint Testületet elmarasztalná. A szuverénitását visszaszerzett nemzet kormánya éppen a korábbi igazságtalan megítélésből eredő hátrányokat enyhítendő döntött úgy a 112/1991 /IX.2./sz. rendeletben, hogy a volt Csendőrség tagjainak közszolgálatban töltött idejét, illetve az ezzel kaocsolatos nyugdíjjogosultságát elismerte. Ezen kormányrendelet kihirdetése után a Vezetőség 1991.IX.20-án kelt kisérő levélben fejezte ki köszönetét dr. Antal József miniszterelnök és kormányának. Ugyanekkor jogi eljárás megindítását kértük, melynek révén a volt Magy. Kir. Csendőrség mint testület teljes törvényes erkölcsi és jogi jóvátételt kap. 1991.XII.19-én érkezett meg az Igazságügyi Minisztérium december 11-én kelt értesítése, mely szerint: "... a jogalkotás a maga korlátozott eszközeivel elháritotta az igazságtalan kollektiv elmarasztalást és a jelenlegi viszonyok anyagi lehetőségeihez képest lépéseket tett az orvoslás érdekében is..." Majd igy folytatja:"... megköveti a nemzetet és fejet hajt a törvénysértések valamennyi áldozata előtt, mert a bűnöket nem ők, hanem a sztálinista államhatalom követte el..." Hősihalottaink, mártírjaink, a megbélyegzett, meghurcolt Magy. Kir. Csendőrség mint Testület részére ezt a főhajtást kérjük a magyar Országgyűléstől a Csendőrség alapításának 111. évfordulóján. Dr. Kiss Gyula, központi vezető Terjessze lapunkat!
