Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1992. december legsötétebb bugyrainál is, ahová már nem tudott elhatolni a képzelet. A jövő megszűnt, mert aki abba az állapotba kerül, hogy nem ura saját sorsának és kénye-kedvre ki van szolgáltatva bestiális erőknek, az nem tud gondolni a jövőre. Legfeljebb a következő percre, hogy vajon megéri-e azt még? És valami isteni csoda folytán megértem a karácsonyt is. Nem tudtam akkor, pontosan hány nap telt el odakerülésem óta, de éreztem, hogy már közel lehetünk hozzá. S akkor egyik délben azzal lökte be az őr a napi kozmás babadaggal a szokottnál talán kicsivel jobban megtöltött horpadt csajkát: "Na itt a karácsonyi lakoma, rohadt fasiszta!" - Ha másból nem, hát ebből a barátságos hangból tudtam meg, hogy a Kisjézus születésnapja van, ma ünnepelnek a felszíni világban a szabad emberek. És tudtam azt is, hogy ez lesz eddigi életem legszomorúbb napja. Nem voltam képes az ételhez nyúlni: csak gubbasztottam a prices sarkán és szivárogtak a szememből a könnyek. Mert karácsony szent napján egyedül lenni, a társadalomból kitaszítva magányosan ülni egy jéghideg cellában, nem, ennél nagyobb szenvedést akkor elképzelni sem tudtam. De talán nincs is nagyobb... Ennek most 45 éve... Iszonyúan hosszú idő, de annak a fájdalmas első karácsonynak az emléke ma is olyan élesen hasít belém, mintha tegnap lett volna. És ahogyan most visszarévedek a múltba, epizódok merülnek fel az azt következő évekből, még hat további karácsony keserű élménye, amelyeknek elviseléséhez mindig támaszt adott a hit és a nehéz órákon mindig átsegített az a szilárd meggyőződés, hogy tudjuk, miért vagyunk abban a nyomorúságos helyzetben, amit a sors ránkszabott. Soha, egyetlen karácsonykor sem éreztük magunkat az élet kitaszítottjainak, pedig hiányzott, kegyetlenül hiányzott a család, az otthon melege, a szeretet ünnepének meghitt légköre. Ilyenkor valahogy közelebb éreztük magunkat a huzatos hideg istállóban, durván összeácsolt jászolban szúrós szalma között fekvő Kisdedhez, mintha gazdag ajándékok között ültünk volna egy dúsan terített asztal mellett. Ezek a külsőségeikben sívár börtönbéli Szentesték lelkileg közelebb vittek bennünket a betlehemi misztérium megértéséhez, mint bármilyen fényes karácsonyi ünneplés: a szegények, az elesettek, a kisemmizettek Istene nyúlt felénk ezeken az estéken és jó volt bízni Benne. És jó volt hinni a szeretet hatalmában. Még egy epizód azokból az időkből: három-négy év múlva, amikor már a márianosztrai fegyház öreg falai között töltöttem a rámmért büntetést, összekerültem olyanokkal, akiket a belső kommunista bandaharcok során saját elvtársaik vetettek börtönbe és ítéltek el valamilyen ürüggyel, amit a hatalomért folyó tülekedés közben egymás ellen kitaláltak. Egy ilyen "baloldali intellektuel" a mi zárkánknak is kijutott és érdemes volt megfigyelni a viselkedését, amit alapjában véve nagyon szánandónak találtunk. A fickó nem hitt semmiben s amikor ott is ránkvirradt egy karácsony, tüntetőén kivonta magát a közös imádkozásból, úgy tett, mintha számára semmit se jelentene az ünnep és félrehúzódva magába zárkózott. Másnap kifejtette, hogy ő bizony nem hisz a babonákban és ne is próbáljuk meggyőzni. Nem próbáltuk. Csak mélyen sajnáltuk, mert nagyon magányos volt és kétszeresen meghasonlott. Először nem hitt Istenben, másodszor nem hitt abban sem, amiért börtönben ült. Nem értette, miért van bent és mélységesen meg volt bántva, amiért saját elvtársai ilyen sorsra juttatták. Nem fért a fejébe, hogyan történhetett ez vele, aki mindig híven szolgálta a pártot és ez a csalódás nagyon megviselte. Próbálta játszani a fölényest, de az elesettség lesírt róla. Akkor láttuk mi többiek, hogy milyen értelmetlen életek vannak: Istene nem volt és az sem tartotta benne a lelket, hogy tudta volna, miért van rácsok mögött? Mi tudtuk és ez adott erőt a megpróbáltatások elviseléséhez. Hitünk volt és meggyőződésünk, hogy kommunizmussal való szembeszegülésnek volt ez a következménye és ezt úgy kell fogadni, mint egy szükségszerű áldozatot. Akinek nem adatott meg, hogy ezt érezze, akit az a rendszer börtönzött be, amelyiket addig a magáénak érzett, annak szörnyű lehetett elviselni a sorsát, mint annak a "baloldali intellektuelnek" is, akinek viselkedéséről karácsonyi emlékeim felelevenítése közben az előbb írtam. De még több ilyen önmagával meghasonlott, sem ide, sem oda nem tartozó szerencsétlennel hozott össze a véletlen a hét börtönév alatt és ezeket mindig csak szánni tudtam: nem volt hitük, világnézetük, következésképp senki sem bízott bennünk, talán ők sem önmagukban. Mindig azon törtem a fejem, hogy vajon tudják-e ezek, miért vannak a világon? Hiszen mint Madách is írja, az élet célja a küzdés maga és a hit. Akinek nincs miben hinnie és nincs miért küzdenie, az vajon tudja- e, hogy miért él?... A karácsonyi emlékezések lám filozofálásra csábítottak, de hiszen a börtönévek bizonyos értelemben mindenkiből filozófust kellett hogy csináljanak, különben képtelenség lett volna átvészelni a szellemi tétlenségre kárhoztatott éveket. (Akik 1956 után ülték le a maguk hónapjait és éveit, nem is tudják, mi volt az igazi büntetés. Mert nem vitás: a legszörnyűbb a bezártság érzése, de a második mindjárt az órák és napok csigalassú múlásának gyötrelme, az idő értelmetlen elfecsérlésének kínja. Amikor arra gondolok, hogy a rabok nemcsak olvashattak, nemcsak nyomtatott betűt és könyveket láthattak, hanem Háy Gyula drámákat írhatott a zárkájában, Göncz Árpád angolul tanulhatott és fordíthatott, és még folytathatnám, de minek, még azt hiszi valaki, irigylem akkori helyzetüket, bizony megfordul az ember fejében: más mértékkel mérték és másképp kezelték az 56 előtti politikai foglyokat és másként az 56 utániakat. A hatalom éppúgy, mint a társadalom, a közvélemény.) És ha már idáig jutottam a karácsonyi elmélkedésnek indult rendhagyó elmefuttatásban, rendszertelenül csapongó és egymásra torlódó gondolataim papírra vetésében, hadd idézzek most egy nemrég szemembe ötlött példát, ami belevág ebbe a témakörbe. A véletlen egybeesés, a koincidencia (hadd használjam ezt a dallamos idegen kifejezést is) abban van,
