Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
1992. december AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 3 STIRLING GYÖRGY RENDHAGYÓ KARÁCSONYI ELMÉLKEDÉS Börtönben, falak, rácsok, csak kívülről nyitható, kilincsnélküli ajtók mögött tölteni akár csak pár napot is, borzasztó élmény, olyan emlék, ami az ember álmaiban még évek múltán is vissza-visszatér: menekülnél, de nem tudsz, valami titokzatos erő mindig vissza-visszahúz, lábad a földbe gyökerezett, ólomsúly nehezedik minden tagodra és mozdulni se vagy képes, pedig szeretnél elrohanni, kiszabadulni a körülötted meredező négy fehér fal szorításából, amelyek rád akarnak dőlni és szinte agyonnyomnak. Ezeket a lidérces álmokat, melyekből izzadságban úszva riad föl az ember, minden börtönviselt jól ismeri és nagyon sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az emlékek lassan elmaradozzanak és ne kísértsenek álmaidban. Vannak azonban olyan emlékek is a börtönévekből, amelyek nem az átélt borzalmak, a bezártság természetellenes állapotának idegőrlő napjai és évei miatt maradnak meg egy életre az ember tudatában, hanem olyan fájdalmas órákat idéznek, amikre ha bármily hosszú idő után gondolsz is vissza, mindig felszakad a seb, mindig újra s újra összeszorul tőlük a szíved és fohászkodásra kulcsolódnak az ujjaid: Istenem, köszönöm, hogy erőt adtál mindannak elviseléséhez, amit akkor rámmért a sors és kérlek, adj erőt ahhoz is, hogy egyszer mindazt elfelejthessem és megbocsáthassam azoknak, akik miatt azokban részem volt. Mert sokmindent meg lehet bocsátani, ha az idők múltával távolodnak a hajdani megpróbáltatások évei és halványulnak a hideglelős emlékek, de egyvalamit nem lehet soha: az elrabolt karácsonyokat. Mert erős lélekkel mindent el lehet viselni, túl lehet élni: verést, kínzást, éhezést, fizikai és lelki terrort, az idő gyötrelmesen lassú múlását a zárka magányában, amikor a bezártság embertelen érzésénél is jobban szenvedsz attól a tudattól, hogy értelmetlenül szállnak el feletted a percek, a órák, a napok, a hónapok és az évek, hogy tehetetlen kiszolgáltatottságban egyedül saját gondolataidra vagy utalva és őrlődsz a minduntalan fel-feltoluló kérdések malomkövei között, hogy miért mérte rád a sors ezeket a megpróbáltatásokat (amire nincs válasz), de az év egyetlen napjával kegyetlenül nehéz volt megbirkózni. A karácsonnyal. Ezt tudja mindenki, aki valaha átélte a rabság szenvedéseit és akinek számára gyermekkorától kezdve többet jelentett a Kisjézus születésének misztériuma minden más vallásos ünnepnél. A szeretet és a család ünnepe a keresztény családok értékrendjében minden mást messze megelőzött és elképzelhetetlen lett volna, hogy ezen a napon nincs együtt az egész család, hogy nem együtt énekli a "Mennyből az angyal" a csillogó karácsonyfa alatt és hogy nem együtt megy el az éjféli misére, hogy együtt térdepeljen a jászolban fekvő Kisded előtt, Hozzá könyörögve isteni kegyelemért az elkövetkezendő új évre. És kérve a Szűzanya közbenjárását, aki olyan aggódó szeretettel hajolt a Gyermek bölcsője fölé, hogy tekintetétől fölmelegedett az ember szíve. Oh azok az éjféli misék a diákévek alatt a pesti piaristák bensőséges hangulatú, különös levegőjű Dunára néző kápolnájában! A gyertyák, a virágok, a tömjén összevegyülő és semmi máshoz nem hasonlítható illatát még ma is az orromban érzem, aminthogy orromban éreztem akkor is, amikor az első magányos karácsonyon az ÁVÓ Andrássy-úti fagyos pincéjének csupasz priccsén kuporogva álmodtam vissza magam a meleg családi otthonba, a feldíszített karácsonyfa alá, ahol ajádékok és finom karácsonyi ételek várták a fiatalokat, öregeket egyaránt, jeléül az egymás iránti figyelemnek és a szeretetnek. Elsüllyedt távoli világnak tűnt mindez akkor, 1947 karácsonyán, pedig csak pár hét telt el azóta, hogy az ávós pribékek kiragadtak abból és belöktek a két emelet mélyen húzódó pincebörtön egyik kamrányi zárkájába, ahová nem hatolt be a kinti világosság, ahol mindig égett a mennyezetre erősített pisla villanykörte, ahol a betonpadló iszonyú hideget árasztott és ahol a rettegés mellett egyetlen érzés uralkodott el az emberen: az állandó, maró éhség. így köszöntött rám a karácsonyeste. Ültem a szálkás, gyalulatlan deszkákból összerótt prices szélén, próbáltam megállapítani, vajon hány óra lehet, hiszen naptár és időmérő szerkezetek hiányában összefolytak a nappalok az éjszakákkal és csak az őrök váltásából, a reggeli ébresztőből és a mosdóhoz való kihajtásból, mo meg a napi egyszeri csajka bab beadásából lehetett következtetni arra, hogy milyen napszak lehet a kinti, a felszíni világban. A napok múlását pedig a rabok ősi módszerével, a falra körömmel vésett vonásokkal, a börtönkalendáriummal követte az ember, de néha ebbe is hiba csúszott, hiszen az egymást hol nappal, hol éjszaka váltogató verések és kihallgatások közötti szüntelen rettegésben és állandó lelki feszültségben könnyű volt megfeledkezni arról: odakerült-e már a falra a napi rovás, vagy nem? Egybefolyt minden a jelen, a múlt és a jövő. Az egyhangúan cammogó napok sivársága, amiknek monotonságát csak az egymást kiszámíthatatlan időpontokban követő vallatások, kínvallatások törték meg különös lelkiállapotba hozta a kiszolgáltatott foglyot. A képzelet felfokozott energiával működött és a múlt eseményei mintegy mozivásznon vagy képernyőn peregtek az ember becsukott szeme előtt. Az agy igyekezett kiszelektálni a múltból mindazt, ami szép volt és ezeket élte át újra s újra az ember, mert ez jelentette az egyedüli menekülést a jelen borzalmai elől. A jövő pedig elsüllyedt, nagy fekete semmi volt, mélyebben még a pokol
