Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
30 Amerikai Magyar Értesítő----A mosoly országa----BŰNTUDATOM VAN /A történet szereplői, az írót is beleértve, a képzelet szüleményei. Minden hasonlóság élő személyekkel vagy eseményekkel csupán a véletlen játéka. I A barát - többek között - arra való, hogy megbeszéljük vele lelki dolgainkat, nőügyeket, politikát, Istent. Vannak régi és új barátságok, öreg és fiatal barátok, de kényszerűek nemigen: barátsághoz mindig két ember kell. Ahogyan változik az életünk, úgy cserélődhetnek fel újakra a régi haverok, vagy viszont. Új kapcsolat kialakításához új környezet, tevékenység vagy véletlen szükségeltetik. No meg egy alkalmas személy. Azt hiszem - legalábbis az utóbbi időben -, hogy én ilyenre teljesen alkalmatlan vagyok. Nekem bűntudatom van... Én ugyanis nem csináltam semmit! Új munkahelyemen - miközben megpróbáltam felfogni valamit a velem szemben támasztott elvárásokból - főnökömmel mintegy lelki pontonhidat építettem ki. Kiderült ugyanis, hogy ő is szereti a verseket, mint én, ugyanazokat a költőket szereti, mint én, és még ráadásul politikai elgondolásunk is hasonlók. A nőkre és a vallására már nem is mertem rákérdezni. Ennyi elég volt azonban ahhoz, hogy egyszer munka után meghívassam magamat egy üveg sörre a közeli késdobálóba, ahol a saját hangunk csak egy légyzümmögés volt a sok előtolakodó őszinteség viharában. Az első üveg ital szinte szótlanul csúszott le a torkomon, a másodiknál azonban ellenállhatatlan őszin- teségi roham telepedett a nyelvemre, és oldotta meg a gátlások csomóját. Azt hiszem, ha abban a pillanatban nem kezdek el dicsekedni, talán tüstént le is fordulok a székről:-Tudod főnök, én az elmúlt évtizedek alatt tiszta maradtam. Nem léptem be a pártba, nem ejtettem ki a számon, hogy "ellenforradalom", - de nem is vittem semmire. Mindig a legalacsonyabb fizetési kategóriában voltam, és ezt már sohasem tudom behozni. Öt éve, amikor sikerült kapcsolatot találnom velük, csatlakoztam a Demokratikus Ellenzékhez: szamizdatot írtam és szerkesztettem, terjesztettem és tüntettem - egyszóval egy csipetnyi részem volt a "kommunizmus" ledöntésében. Miközben mindezeket elhadartam, lopva lestem a hatást. Másoktól tudtam ugyanis, hogy a főnök párttitkár volt ugyanakkortájt. Új barátom elsápadt, majd vörös lett. Már tudtam, hogy vérig sértettem, csak még azt nem, hogy az a vér hol csörgedezett benne: a szívében vagy az agyában. Hamarosan kiderül, vigasztaltam magamat.-Szóval az elmúlt négy évtized alatt te nem csináltál semmit! Most meg ebből akarsz megélni!? - vágott vissza. Lócitrom voltál te, nem ellenzéki! 83-tól itt már a rendőrség nem törődött azzal, hogy üldözze a ellenzéket, 1992. júl.- aug. senkit sem csuktak le, nem akasztottak föl - legföljebb megdádázták egy kicsit. Vagy kirúgták az állásából - azt is csak egy kicsit. Én, én voltam az igazi ellenzék!...Nekem papírom is van róla! Hitetlenül néztem vissza. - De hisz úgy tudom, 53- tól - még a Rákosi idejétől fogva - egyfolytában párttag voltál! Tapsoltál az "édesapának", Kádárnak, Dobinak, Lázárnak, Brezsnyevnek és mindenkinek, akinek kellett; könyvet írtál, melyben százhuszonhétszer fordul elő az "ellenforradalom" szó a dicső 56-ra, kiszolgáltad az előző kommunista rendszereket. Igaz, nem gazdagodtál meg belőle, de hát legalább tisztességgel nyugdíjba mehettél. Én meg, két évvel előtte, bármely pillanatban az utcára kerülhetek... Elértette a célzást.-Én mindig tiszteltem a másként gondolkodást. Hanem a lekommunistázást nem szeretem. Közöttük is volt nagyon sok becsületes ember, akik minden lehetséges eszközzel elszabotálták a felsőbb utasítások végrehajtását. Mit gondolsz, miért nem volt nálunk a helyzet olyan rossz, mint a Szovjetunióban vagy Romániában? Mert itt becsületes "népi káderek" gyengítették a bolsevizmust. Bevallom, ez eddig még nem jutott eszembe. A besúgó másként súg, ha "népi”, mint népidegen, az ávós másként ver, a hóhér másként akaszt...Mert "szabotál" közben. Vagy nem erről van szó? A rasszizmusnak ez mindenesetre újszerű megnyilvánulása lenne. Főnököm arcán olvastam, hogy valamiért neheztel rám. Be kell fejezni ezt a barátságot, gondoltam, mielőtt ellenségekké válnánk. Nekem valahogyan még ki kell húznom a gyugdíjig, ő már birtokon belül van. A harmadik rund sör azonban mindent kiborított. Ő ugyanis nem kockáztatott semmit...-Engem a pártból háromszor rúgtak ki, ötször voltam munka nélkül. Csak a BM-nek köszönhetem, hogy állást kaptam, ők "tanácsolták" a párt felső vezetésének, hogy engem hagyjanak békén, mert jó összeköttetéseim vannak. Én voltam az egyetlen párttag az országban, aki sokallta az akasztásokat 56 után, és ezt megfelelő helyen el is mondtam. Rosszalóan csóválták ugyan a fejüket, de békén hagytak. Sőt a pártba is visszavettek, és rövidesen az egyik kerületi alapszerv titkára lettem. Engem mindenki szeretett, mert megmondtam a véleményemet. Papirom van róla, hogy a párt ellenzékéhez tartoztam. Mi ehhez képest egy Demszky, Krassó, Csurka, Csoóri "ellenzékieskedése"? És beszélt, beszélt, egészen a hatodik üvegig. Megtudtam, hogy 56 novemberében majdnem letartóztatták, mert a munkástanács ülésén egyszer elszavalta a "Szózatot", 57-ben is majdnem elvitték, mert december végén valakinek azt mondta, hogy nagyon sajnálja, amiért nem disszidált. Egyszer majdnem megkínozták, sőt föl is akasztották volna, ha a lakásán tartózkodik és elkapják. De - szerencsére - megúszta. Mire elbeszélésének végére ért, a bűntudat komor felhője telepedett a lelkemre, miért nem léptem én is be a pártba. Mert akkor én is tolhattam volna az ország szekerét előre a többi szekértolóval; akkor az "ellenforradalom" szóval tarkított doktori értekezésembe én is belecsempézhet- tem volna a rendszer óvatos - bár nagyon veszélyes - kri
