Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
2 Amerikai Magyar Értesítő 1992. június AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Telefon: (410)242-5333 Szerkeszti: Soós József. Főmunkatársak: Stirling György és Stolmár G. Ilona. Előfizetési díj 15 dollár. Nyugdíjból élőknek 13 dollár. Kanadába 16.50 doll. Tengerentúlra 17.50 doll. Légipostán 27.50 dollár A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A javítás jogát fenntartjuk. Ám 1956-ban először mi zengettük meg - az egész világra elhallatszón, álmából és tespedéséből felriasztón! ~ összes nagyharangjainkat! Zengték a hősiességet és a dicsőséget. Hirdették egy eltaposható, de soha el nem pusztítható nép örök szabadságvágyát! Zengtek, zúgtak fegyverdörgéssel és vérző jajkiáltásokkal keveredve. És néhány nap világra szóló fényes dicsőség után ismét a magyart sirató kisharang vinnyogott: a lélekharang szólt, anyák, férjek és gyermekek zokogásával jajongva. Nagyon sokáig csendített... Nemcsak azért, mert egy nép elesett hősei után ártatlanul kivégzett fiait temette. Nekik jószerével még a minden emberi halandónak kijáró lélekharang hangja sem járt, végső búcsúzásul, hősként elsiratva őket is. Ä mi sírunkon - az élve eltemetettek országos sírhalmán - dübörögtek a nehéz tankok és tapostak ázsiai csizmák. Iszonyú, fülhasogató hangzavarukon a kisharang félrevert csengése nem törhetett át. Síri csend költözött a dermedt tetszhalottak honába, s a világ hamar megszokta ezt a csendet. Elfogadta és megnyugodott tőle: béke van, mozdulatlanság, mély halotti csend... Talán hitte, talán óhajtotta is, hogy ez mindig így maradjon. De a világ ismét tévedett! 1991. júniusában, 19-én, 20-án megkondultak az összes nagyharangok. Fényes örömmel zengették: a magyarság ismét feltámadt. Kiszállt sírjából. Abból a sírból, amit két békeparancs ásott neki és - - nagyon sokszor - orosz csizmák tapostak-döngöltek simára. Június 19-én az 1945 óta "ideiglenesen” Magyar Füldön állomásozó szovjet-orosz csapatok kivonultak, - hivatalosan - az utolsó megszálló is elhagyta hazánk területét. Zengették volna a magyar harangok: felszabadultunk, végre vége a háborúnak, számunkra is! De nem zenghették! A "felszabadulás" szó elveszett a magyar szótárból. Elrabolták belőle. Borzalmas jelentést kapott. Évtizedeken át azt jelentette: megszálltak minket, kiraboltak, megraboltak, megcsúfoltak és megbecstelenítettek minket! Lelkünkre tapostak, hogy kiszálljon belőlünk, vagy ázsiaira durvulva elvesszen magyarként, s ha már elveszett, "önként" szálljunk be saját sírunkba. A harangok mégis zengtek s hangjuk mindent betöltött: függetlenek lettünk! Bár a háborúnak talán mégsincs vége... De éledezünk. Megfogyatkozva, megtépázva, elszegényítve és levegő után kapkodva... Szemeinket dörzsölve, mert a fél százados sötétség után bántó az éles fény, a szabadság ragyogása... A hosszú némaság után majdnem elveszett hangunk akadozik, de azért próbálgatjuk, szép szavakat formálva. Fejünket nehéz felemelni, a csőd súlya roppantja fáradtan görnyedt testünket, de próbálgatjuk a mosolyt is összeszorított fogaink fölött, s harangzúgás feledteti a bánatot. Örömet hirdet, örömet ígér: szabadok vagyunk! Ki hitte volna néhány éve, hogy megéljük? Ki remélte, hogy mi is? És magyarként! És újra feltámadunk. És feltámadásunk a trianoni sírásók rémművének pusztulását is megindítja. Hogy remélhetjük: mi magunk húzzuk majd a nekünk szánt lélekharangot a békediktátumok széthulló kényszerkarámjai fölött, s talán hamarosan az összes nagyharangot is, az összes magyarok egysége ujjongó igazságörömén... Ez év június 20-án, a Magyar Függetlenség Napján ismét megkondulnak Magyarország harangjai. Évfordulóra szólnak: egy éve szabadok és függetlenek vagyunk. Kivívtuk magunknak. Egy évvel ezelőtt hosszú idő óta ez volt az első nap, amelyet idegenek nélkül éltünk meg. Szóljanak a harangok! Reménykedem, hogy a zengő, ünneplő nagyobbak elnyomják a kicsik, a halottakat sirató lélkeharangok ja- jongását. Reménykedem, hogy sokkal több ma Magyarországon a feltámadottak, a boldog jövő felé összeszorított foggal, de mosolyogva indulók száma, mint a haldoklóké, a szép reményt elvesztett lemondó, küzdeni nem akaró vagy nem tudó keserűn haldoklóké és halottaké. Kell, hogy így legyen! "Mária országa nem veszhet elF - mondta mártír bíborosunknak egy kanadai rendőrfőnök, s bíborosunk megdicsőülve hazatért. Ma már oroszmentes magyar földben nyugszik és boldoggá avatására is megindult az otthoni mozgalom... Hivatalosan is végre! Nem veszhet el a magyar jövőbe vetett magyar hit. Nem hagyhatjuk veszni azokat sem, akik elveszítették a reményüket, mert minden halállal mi leszünk kevesebben. Ezt nem engedhetjük meg magunknak! Nekünk most élőkre, nagyon sok élőre van szükségünk. Dicsőségesen feltámadottakra, jövőt akarókra, küzdeni tudókra, mert minden reményvesztett a mi szebb Magyarországunkat rabolja meg! Zengjetek hát harangok! Zengjétek a függetlenség és szabadság dicsőségét. Hirdessétek, hogy megkaptuk végre a nagy lehetőséget: magunk irányíthatjuk sorsunkat, a magunk ízlése szerint. Magyarként, magyarul, magyaroknak. Minden magyarnak, aki bízik, remél és alkot, mindazoknak, akik szeretik a Hazát és Magyarország örökkévalóságában szentül hisznek. LANTOS TAMÁS KONGRESSZUSI KÉPVISELŐ több társával együtt levelet írt a Kongresszus emberi jogi bizottsága nevében Iliescu román elnöknek, melyben felszólítja őt, hogy ítélje el nyilvánosan a Tőkés László püspök elleni fenyegetőzéseket és garantálja a püspök és családja biztonságát. A kaliforniai képviselő levelét több képviselő is aláíirta. Ugyanakkor a Kongresszus több tagja határozati javaslatot terjesztett be a Házba a romániai magyar kisebbség jogainak védelmére. TERJESSZE LAPUNKAT!
