Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Tamási Áron Stolmár G. Ilona: KELETRŐL Csurka Istvánnak Keletről mindig rossz szél fúj szólt anyám régen Keletről jég dermeszti meg az éltető növények dús nedveit Keletről tankok lánctalpa csikorog-csörren Keletről csizmák talpa ül loccsantó áldomást halovány arcok szépsége fölött Keletről vörösbe burkolt mindent a gyilkos ideológia hátba állt szuronya Keletről mára lehullott a csillag leplébe takart holtak keze nem vörös Keletről most várd a Napot a Nap fia vagy emeld fel homlokod Keletről fürdesd a fényben Keletet túlélő mosolybús arcodat AMERIKAI MAGYAR Ára 1.50 USA dollár ÉRTESÍTŐ XXVIII. évf. 6. szám 1992. junius STOLMÁR G. ILONA: HARANGZÚGÁSOK Erős, zengő, mély harangszó -- magyarázza a harangzúgás szó jelentését az Értelmező Szótár. Ünnepet jelent, valamire hív vagy éppen emlékezik és emlékeztet — mint régi nagy dicsőségünkre, a Nándorfehérvári Diadalra minden nap a déli harangszó. Kár, hogy megszólalásakor csak nagyon kevesen gondolnak erre, nem tudja a világ, miért harangoznak, s még jó, ha néhányan keresztet vetnek vagy megemelik kalapjukat. Van azután másfajta harangszó, másfajta harangkongatás is. Kifejező szép magyar szóval úgy mondjuk: lélekharang. A megholt lelkekért szól, emlékeztet és elsirat. A "megkondul valaki vagy valami felett a lélekharang" szólás azt jelenti, hogy pusztulásra ítéltetett az a valaki vagy valami, éppúgy, mint a halott, aki már elment és temetésén a kisharang síró éneke kíséri a sírig, utolsó útjára, az őt kísérőkkel együtt. Június hónaphoz érve, mindkét féle harangozás jogos és illendő. A lélekharangot valójában Trianonban húzták meg a magyarság - Magyarország - felett 72 évvel ezelőtt, s minden igaz magyar jogosnak érzi azóta is sirató-em- lékeztető megcsendítését. Mert ki vitathatná, hogy az a gyászos nap, 1920. június 4-e sok millió magyar lélek pusztulásának napja, tragédiájának kezdete volt? Ki vitathatná, hogy azóta is folyamatosan és szándékosan pusztítják tetvéreinket a hetvenkét éve halálra ítélt ~ a magyar nemzet számára elpusztított - területeken? Ma már azzal a megállapítással sem vitatkoznának sokan, hogy az 1920- as kényszerbékék Európa haldoklásának kezdetét is jelentették. A "népek önrendelkezési joga" csábos szólamának pedig vitathatatlanul lejáratását, hitelvesztését eredményezte. Ma már kimondhatjuk: teljes pusztulását is. Elég csak a balti államok, Horvátország, Szlovénia, majd sorra egymás után a volt Jugoszlávia - mint ugyancsak a fenntartani lehetetlen békeparancs totális kudarca! - tagköztársaságai, kis államai szomorú és ma is ártatlanok vérétől csöpögő eseteire gondolni. Mind azért kerültek szembe tankokkal és géppuskacsövekkel, mert azt hitték, hogy e szép wilsoni szirénhangú szólam feléledt, talán el sem pusztult, talán visszanyert valamicskét érvényességéből, hiszen olyan sokat emlegetik, olyan sokat szónokolnak róla... Esetleg úgy hitték ezek a mostani ártatlanok, hogy ez csakis a magyarokat nem illeti meg, nem illette meg soha?! Azt hitték, ők más elbírálás alá esnek a világ) politikusok) színpadán, hiszen "Új Világrend" alakul... Most megtapasztalták, az sem különbözik a régitől. Ezt be kell látniok az ártatlanoknak, a ma is rájuk zuhogó bombák alatt, a vadul dübörgő tankok lánctalpai alatt vagy a csetnikek késeivel torkukon, romhalmazokká változtatott városaikban és falvaikban. Megcsendítették fölöttünk a lélekharangot azon a gyászos júniusi napon, mert temettek. De vigyázatlanok voltak a győzők s talán túlzottan magabiztosak gyilkosaink és sírásóink: élve temettek el minket. Nem teljes pusztulásban. És bebizonyosodott: feltámadó nép vagyunk! Nemcsak régen voltunk azok, a nagy történelmi időkben, Muhi, Mohács, Világos és Arad után. Trianon után is, ha lassan is, keservesen is, de életre keltünk és talpra álltunk. Ezért kondí- tották meg fölöttünk újra meg újra, kicsit mélyebb sírt ásva, nagyobb csapást ránk mérve, a 2. világháború után is, 1956-ban is!
