Amerikai Magyar Értesítő, 1992 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
1992. május. t Amerikai Magyar Értesítő 23 MILYEN MÉLYEK A GYŰLÖLET GYÖKEREI? Gyermekholtestek, tarkónlőtt civilek és lerombolt templomok. /MAGYAR FÓRUM/ Többször is megpróbáltam már felmérni magamban: milyen mélyek lehetnek a szerbek és a horvátok között a gyűlölet gyökerei? Talán már le se lehetne ásni olyan mélyre, hogy ráleljünk a hajszálerezetre. En nem történelemkönyvekből szereztem ehhez az ismereteket, a mindennapi élet gyarapította tapasztalataimat. Abban a bácskai faluban, ahol gyermekkoromat éltem, a bácskai Temerínben abban az időben egyetlen szerb lakos sem volt. Aki ott élt, az bevándorolt, ideiglenes letelepedett tisztviselő, tanító, rendőr, csendőr lehetett csak. A megszállásra 1918- ban nem emlékeztem, apám meséiből raktam össze az események képét: jöttek a szerbek bocskorban és lövöldöztek. Volt ebben valami fájdalmas rémület, ami máig megmaradt bennem, s néha felsír emlékeimben, akár egy megpattant húr zengése. .Jöttek a szerbek bocskorban és lövöldöztek^.” A környező falvak lakói szer- bek voltak, fojtogató szláv tengerben élt Temerin maroknyi magyarsága. Hovrátokkal akkoriban én nem is találkoztam, csak jóval később, már diákkoromban. Az Újvidéki gimnáziumban egy horvát diák ült mellettem, emlékszem, Mándicsnak hívták. Én még akkoriban küzdöttem a nyelvvel, s egyszer azt találtam neki mondani: „Köny- nyű neked, te szerb vagy..." Mintha vipera csípte volna meg. „Én nem vagyok szerb. Horvát vagyok, ha tudni akarod!" - válaszolta magából kikelve, s én akkor ezt nem értettem. „Balkáni vadság” Honnan ez a gyűlölet? Egy nyelvet beszélnek, a különbség csak a dialektusban van és az írásmódban, a szerbek a cirill betűnél maradtak, s hűek a bizánci kultúrához, ortodox pravoszlávok, míg Horvátország nyugatra nyitott. Ez lenne az egymással szembeni mély bizalmatlanság oka? Ez is hozzájárul talán. Az életszemlélet. A vallás. A történelem. Mága a környezet: a Balkán, amely mindig is terhes volt indulatoktól, s ősidők óta a puskaporos hordó Európa alatt. „A balkáni vadság!” - olvasom egy német könyvben. Egy francia író (bármennyire is szerbbarátok a franciák) így jellemzi a második világháború egyik epizódját: „dühödt esettük- vérengzés”. Emlékszem, egyszer Zágrábban kenyeret akartam vásárolni egy élelmiszerüzletben és „hleb”-nek mondtam a kenyeret. Azt válaszolták, hogy az nincs. Ilyesmit ők nem árulnak. Náluk, Horvátországban a kenyér neve kruh. A hieb az szerb kenyér. Menjek Belgrádba, ha azt akarok enni. Egyszer megkérdeztem egy katonát (velem szolgált a királyi jugoszláv hadseregben Kuma- novóban): „Te horvát vagy?" Forgatta dühösen a szemét: „ Úgy nézek ki? Jó, hogy nem sif- tárt mondtál" (Siftároknak nevezték a koszovói albánokat). Nos, ezek a nációk alkották az összetákolt Jugoszláviát: szer- bek, horvátok, szlovének, bos- nyákok, macedónok, albánok, s ez az együttélés még inkább el- ményítette a gyűlöletet egymás iránt. Olyannyira, hogy már csak az amerikaiak, meg esetleg lord Carrington reménykedhet a megegyezésben, a nemzetek összetartásában. Jugoszlávia nincs többé, mint ahogy mindig is csak papíron létezett. A szerb önkény tartotta össze ideig-órá- >gA „papírállam” porkolábjai A szerbek voltak mindig a börtön porkolábjai, s ez a hálátlan szerepük még tovább mélyítette a gyűlöletet irántuk. Mindezt én fizikailag is éreztem a bőrömön, s ezért nem kapom fel a fejem csodálkozva, amikor a frontokról érkező, embertelen leszámolásokról szóló szörnyű hírekről olvasok. A Nemzetközi Helsinki Emberi Jog Szövetség tagcsoportja, a Helsinki Watch New York-i székhelyű megfigyelőbizottság arra hívta fel legutóbb Milosevics szerb elnök figyelmét, hogy a horvátországi harctéren a Jugoszláv Néphadsereg tudomásával (és nyilván segédletével) az irreguláris csapatok, a csetnikek megsértik az emberi jogokat. Ezen túlmenően Szerbiában a tájékoztatásban és a kisebbségi kérdések vonatkozásában is feltűnően sok a jogsérelem! Vojislav Seselj, Mirko Jovics és Zseljko Razsatovics, meg Dragon kapitány szabadcsapatai a reguláris volt jugoszláv hadsereg szemeláttára követik el mészárlásaikat - természetesen a horvát civil lakosság kárára. (A fegyvereket ezek a martalócegy- ségek a kommunista vezetés alatt álló szerb hadseregtől kapják, korlátlan mennyiségben. Bclgrádnak meg Moszkva volt a szállítója.) A Milosevicshez intézett levél szemtanúk vallomása alapján beszámol arról, hogyan viselkedett a hadsereg, amikor egy horvát települést elfoglaltak a szabadcsapatok. A lakosság egy részét kivégezték, agyonverték, baltával levágták végagaikat; az asszonyokat megerőszakolták; akinél fegyvert találtak, azt tarkón lőtték, házaikat pedig felgyújtották. Álljon itt bizonyságul egy 46 éves bogdanovei asszony vallomása, aki nemcsak szemtanúja, de szenvedő alanya is volt egy ilyen embertelenségnek; „...amikor kijöttünk az udvarba, azt mondták, álljunk sorba. Két idősebb horvátot - nyolcvan év körüliek voltak - akiket ugyancsak a faluban találtak, szintén felsorakoztattak. Az egyik katona lőni kezdte a sorban álló embereket egy gépfegyverből Amikor hozzám érkezett, azt mondta, engem megkímél, így lettem az egyetlen, aki életben maradt. A lövöldözés idején a hadsereg katonáinak egy csoportja is ott állt, de nem tett semmit, hogy megakadályozza a gyilkolást... “ A szemtanú azt is elmondta, hogy látta, amint a házakat kifosztják, mindent teherautóra raknak és elvisznek, őt bezárták és többen megerőszakolták. Egy másik szemtanú arról mesélt, hogyan vágók el ártatlan emberek torkát. A szörnyű vukovári eset is bejárta a világsajtót; egy helyiségben gyermekek összekaszabolt holttestére bukkantak. Sokfelé szándékosan lerombolták a templomokat. Felemlíti a Milosevicsnek írt levél a jogsértések között a vajdasági eseményeket is, amikor a zentai, adai, temerini, becsei asszonytüntetést szétverték, mert az anyák felemelték szavukat a béke mellett. Szerbiában ma is a megfélemlítés eszközeivel dolgoznak a hatalmon lévők, akik hűek maradtak az ötágú vörös csillaghoz. Elnyomják a magyar sajtót, leváltják vezetőit és mindenüvé igyekeznek saját embereiket ültetni, akik hű kiszolgálói a rendszernek. Ma már a Vajdaságban is a Koszovóban bevált módszerekkel dolgoznak: - állandóan rettegésben tartják a magyarságot. A Vajdaság kálváriája A Vajdaságból több mint húszezer magyar hiányzik, ezek egy része Magyarországra menekült a félelemtől hajtva, de sokan bújdosnakszűkebb hazájukban, a Bácskában is. Akiket elfognak, nyomban tömlöcbe vetik, sorsuk bizonytalan. Legutóbb Csorba Béla főiskolai tanárt, ismert magyar költőt, a VDMK egyik vezetőségi tagját tartóztatták le és hurcolták el. Csorba Béla a behívó elől búj- dosott (a vezető magyarokat úgy hallgattatják el, hogy behívót küldenek számukra, s bevetik őket a horvát front első vonalában!) Sok az eltűnt személy, csak Horvátország az év végéig 30 ezer személy eltűnését jelentette. De eltűnnek azok a muzulmánok is, akik ellenzik a háborút. Az áldozatok között sok a bos- nyák. Mindennaposak a kínzások - írják azok a jelentések, melyek az Egyesült Államok kongresszusa számára készültek. A rendőrség, különösen Koszovóban, súlyosan bántalmazza az őrizetbe vett - csaknem mindig ártatlan - egyéneket. De nemcsak a rendőrség, a hadsereg is veri az elfogottakat.
