Amerikai Magyar Értesítő, 1989 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1989-04-01 / 4. szám
1989. április Április 4. pirosbetűs ünneppé nyilvánítása azért is fájdalmas pontja életünknek» mert ennek a napnak esett áldozatul március 15- Túl közel lett volna egymáshoz a két munkaszüneti nap és Rákosiék egyetlen tollvonással eltörölték legnagyobb nemzeti ünnepünket» hogy április 4- ét tegyék helyébe. Később, amikor látták, hogy április 4. idegen a magyar nép leikétől és soha nem is lesz másképp, mint "felszabadúlás", hosszú ú-val, úgy próbálták áthidalni a problémát, hogy "hármas tavaszi ünnepről" beszéltek, amelyek március 15-tel kezdődnek, március 21- el, a Tanácsköztársaság megalakulásának dátumával folytatódnak és április 4-gyel fejeződnek be. Ez persze semmit nem változtatott a lényegen: március 15- továbbra is szürke hétköznap maradt, megtetézve az első kommün emlékét idéző nappal, amire senki sem gondolt vissza szívesen. Március 15. jogaiért már 1956 őszén síkra- szállt a nemzet. A forradalmi követelések között ott szerepelt az, hogy állítsák vissza nemzeti ünnepünket és a Nagy Imre-kormány alatt ez meg is valósult. Aztán - mint annyi mást - a Kádár-rendszer ezt is elfelejtette. Egyéb ígéretek között ez is egy volt, amit a szabadságharc vérbefolytása után megszegtek az új rezsim urai. Visszatért április 4. és november 7» március méltó megünnepléséről pedig nem beszélt senki. De csak egy darabig. Amint elmúlt a bukás traumája és feloldódott a görcs, amit a szovjet agresszió és az utána következő bosszúkorszak okozott, az új generációk, amelynek tagjai csak hírből ismerték a£ ' 56-ban történteket, de szivükben ápolták a forradalom emlékét, a hetvenes évek elején felújították a márciusi ünnepségeket. Ezek voltak azok az esztendők, amikor március 15-én a fiatalok felvonultak az utcákon s a Petőfi szobornál* meg a Nemzeti Múzeumnál szavalatokkal, 48—äs dalokkal emlékeztek a múlt századi szabadságharcra. De mindenki tudta, érezte, hogy amikor a szabadságot éltetik és a zsarnokságot kárhoztatják, akkor elsősorban nem a távoli múltra, hanem 1956-ra gondolnak. Tudta ezt a hatalom is és ezért üldözte a márciusi szellem újjáélesztőit, a márciusi tüntetőket. Évről évre összecsapásra, került sor ezen a napon az ünneplő fiatalok és a karhatalom között és a különbség csak az volt, hogy hol durván, hol még brutálisabban zajlottak le ezek a rendőri beavatkozások. De a tüntetőket ez nem riasztotta el attól, hogy kimenjenek az utcára: nem az volt a legény* aki adta, hanem aki állta! És az új márciusi ifjak állták! Mígnem a tavalyi tüntetéseken már új jelszavak is feltűntek a táblákon, új követeléseket is hangoz3■oldal tattak a felvonulók: demokráciát, szabadságot, igazi márciust követeltek a tömegek és tavaly tavasszal valósággal forradalmi hangulat lett úrrá a magyar fővároson. * Igen, most egy éve indult meg a jégzajlás! És már akkor látszott: a hatalomnak előbb-u- tóbb engednie kell március 15. ügyében s annak - a népakaratnak megfelelően - vagy április 4. vagy november 7. áldozatul fog esni. Tavaly nyár óta egyre-másra alakulnak otthon független demokratikus szervezetek, amelyek programjában - egyebek közt - nemzeti ünnepeink és nemzeti címerünk kérdése is szerepel. És a hatalom mostani szorult helyzetében ott enged, ahol azt a legkevesebb presztízsveszteséggé! és uralmának legkisebb veszélyeztetésével teheti: és még bizonyos népszerűséget is könyvelhet el a maga számára. Miért ne engedett volna ilyen bagatell kérdésekben, ha ezzel kitolhatja, a va.lóban létfontosságú változások végrehajtását? Ennek jegyében zajlott le a kormányszóvivő, ifj. Marosán György február 22-i sajtókonferenciája* amelyre - első ízben - hívtak meg külföldi laptudósítókat is. Itt hangzott el a bejelentés, hogy cserébe az időközben hivatalosan is munkaszüneti nappá nyilvánított március 15- ért, november 7. megszűnik munkaszünettel járó ünnep lenni. Amikor a szóvivő bejelentette, érdekes dolog történt. A szovjet rádió tudósítója szót kért és megütközésének adott hangot a közlés miatt. Megjegyezte, hogy ez az "alternatívok" javaslata volt és nem érti, miért tette azt magáévá a kormány, mielőtt megkérdezte volna a magyar munkásosztályt vagy legalábbis a Magyar Szocialista Munkáspártot? (Alternatívoknak nevezik újabban otthon a demokratikus ellenzék szervezeteit és tagjait, akik más alternatívákat keresnek, mint a kormány és a párt. S.Gy.) Ifj. Marosán György nem jött zavarba (úgy látszik, különb ember az apjánál, a pártot és az oroszokat lihegve kiszolgáló Buci Gyurinál...!, hanem nyugodtan azt felelte: a magyar kormány a november 7-i munkaszüneti nap eltörlése mellett foglalt állást és felhívja a szovjet elvtárs figyelmét arra, hogy a szocialista országok többségében november 7. nem pirosbetűs ünnep... A moszkvai rádió tudósítója erre leforrázva elhallgatott. De közbeszólása gondolkodásra késztet, mert azokat az időket idézi, amikor az oroszok jogot vindikáltak maguknak arra, hogy minden magyar ügybe beleszóljanak. Úgy látszik, a szovjet tudósító még nem hallott a glasznosztyról és főleg arról nem, hogy Gorbacsov rettentő bajban van, aminek következAmerikai Magyar Értesítő
