Amerikai Magyar Értesítő, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-07-01 / 7-8. szám
22.oldal NÉMETH GÉZA (Budapest) VALLOMÁS AZ ERDÉLYI MENEKÜLTEKRŐL Jönnek, jönnek, még mindig jönnek. Jönnek éjjel és nappal. Ahogy bemegyek 'az irodámba, csöngetnek. Naponta húszán, harmincán. És közben ötpercenként csöng a telefon: „Erdélyből jöttem, hova menjek, mit csináljak?" Azt kérdezi egy nyugati újságíró: miért éppen napjainkban indultak el ilyen sokan? — Mert mostanra vált az elnyomás elhordozhatatlanná. Mert mostanában egyre gyakrabban mozdul meg az anyaország bénának vélt karja, hogy gyermekeit — hová is futhatnának máshová? — befogadja. A közösségi menekültszolgálat múlt év nyárvógén kezdődött, amikor a Megbékélés Közössége Csaba utcai kápolnájában megjelentek az első fecskék. Addig is sok erdélyi járt nálunk, de azelőtt a nyári turistautak végén, fájdalmasan bár, de szófogadóan hazamentek. Most azonban azt mondták: megesküdtünk, hogy semmiképpen nem megyünk vissza. Októberre már ötvenen voltunk. Karácsonykor több mint százötvenen. Januárban már két összejövetelen sem fértünk el. Ekkor egyikőnk megkérlelte Tóth püspök urat, hogy adjon nekünk egy nagy templomot. Nem csalódtunk. Februárban már a rákosszentmihályi templomban kezdtünk vagy háromszázan, majd hétről hétre százakkal többen, legalább kétezer ember fordult meg nálunk. Már régen nem csupán mi végezzük ezt a munkát, mivel ahogy az események felgyorsultak, a hivatalos egyház nyilvánosan vállalta magáénak e terhet. Megmozdult a város és megmozdultak a gyülekezetek. Szegény nyugdíjasok hozták adományaikat. A csepeli gyárigazgatók kijöttek a templomba s ott ajánlottak munkát-szállást. Ilyen még nem volt Magyarországon. Talán csak ama legutolsó nagy vihar idején láttam ilyen nemzetet egyesítő összefogást. Mikor e sorokat írom — a menekültszolgálat már állami feladat, országgyűlési háromszázmillióval, irodákkal s nincs olyan nap, hogy a napi sajtó ne közölné a híreket: hol, kiknek, mivel segítenek. Mivel indokolják, miért menekülnek? Vagy ötszáz életrajz és önvallomás dokumentatív hitelességű összegezése alapján azt bizonyíthatjuk, hogy az eddigi álcázott nemzetiségi üldözés napjainkban eszelős szellemiségű, megsemmisítő célú, kisebbségellenes hadjárattá változott olyan gazdasági körülmények között, amikor a lakosság többsége alapvető létszükségleteket kilátástalanul, tartósan nélkülöz. Menekülnek a magyar érettségizők, mert önmaguk feladása árán sem tanulhatnak tovább. Menekülnek az apák, mert bármelyik nap kényszermunkára vihetik-rendelhetik őket, hogy fűtetlen barakkok ban — mint egykori náci táborok sápadt lakói — márványpalotát építsenek a „császári" családnak. Menekülnek a fiatalok, mert élni akarnak. Menekülnek családok, mert gyermekeiket az anyanyelvükön szeretnék taníttatni, s az iskolákat vagy bezárták vagy román tanító érkezett, aki — abszurd drámák rémálma — nem érti, hogy tanítványai mit felelnek, mert azok sem értik, hogy ő mit tanít. Menekülnek szülők, mert nem tudnak egy csupor tejet adni csecsemőjüknek. Menekülnek, mert éhesek és fáznak. Azt hiszik, hogy menekülnek. Pedig valójában valamennyien elűzöttek. Van a mostani menekültszolgálatnak pár jellegzetessége, ami eddig ismeretlen volt s talán Európa figyelmére méltó. Először is az, hogy bár elsődlegesen a magyar nemzetiségűeket érinti, a menekültjelenség azonban interetnikus vonásokat is hordoz. Az egyházi szolgálatnál eddig jelentkezett mintegy 2000 magyar között az esti istentiszteleteken ott ülnek a románok is. A nagypénteki istentiszteletünkön köszöntötte a gyülekezetét ékes románsággal egy menekült orthodox román pap is. Megöleltük egymást. A gyülekezet megtapsolta. Román testvéreink politikai, vallási (adventisták, baptisták és pünkösdiek) és gazdasági okokból menekülnének — Nyugatra. A magyar sajtó eddig nem írt róluk, de mindenki tudja, hogy itt vannak. Nincs még a világon egy olyan hely másutt, ahol román és szász és magyar egymás kezét fogva mondaná együtt a Miatyánkot. Egy jövendő, demokratikus Erdély prófétai előképe? Húsvéthétfőn megkérdeztünk negyven székely munkást és értelmiségit: mi legyen a románokkal? Egyértelműen válaszolták: tovább kell engedni őket, mivel ezt akarják, de addig, amíg itt vannak, tisztességesen gondoskodni kell szállá sukról és munkalehetőségről. Mind a negyven székely ezt tanácsolta, nem volt ellenszavazat. Pedig talán életükben először szavazhattak szabadon román emberek sorsáról. Mi azt reméljük, hogy hatóságaink is így döntenek végül — alapját vetve ezzel is — egy tisztességes megbékélésnek. Nemcsak interetnikus, hanem ökumenikus példa is lettünk. Az események kezdetén, a Megbékélés Közösségében alapelveinkből következően római katolikus és protestáns testvéreinket megkülönböztetés nélkül segítettük. Rákosszentmihály on egy-egy este 600 ember is jelen van, fele római katolikus, másik fele protestáns (és az orthodox románok). Tudjuk, hogy akik az élelmet, ruhát és pénzt adják, szép számban katolikus plébániákról jönnek. Legutóbb a református szószékről Lajos atya köszöntötte a gyülekezetét, akinek plébániáján vagy nyolc román lakik. Az első külföldi segélyeket hollandok hozták, kálvinisták, a másodikat lutheránus finnek, a harmadikat osztrák katolikusok Bécsből. A kálvinista Debrecenben a legszebb példát egy katolikus plébánia adta. A péntek esti erdélyi menekültistentisztelet immár két hónapja a legnagyobb ökumenikus fórum az egész országban. Ilyen se volt még s talán ez is prófétai jelkép atekintetben, hogy ideje, hogy a keresztyén egyházközösségek ne gyöngítsék a magyarság erejét, hanem egyértelműen egységét növeljék. Az interetnikus és ökumenikus tényező tartós jelképezése mögött olyan spritualitás rejlik, ami az egész munka jellegét meghatározza és egyben megkülönbözteti a szekuláris, csupán humanitárius menekültmunkáktól. Az igehirdetés, az imádság van a középpontban. Vannak olyan menekültek is, akik ezt nem igénylik és ha átvették a ruhasegélyt vagy pénzadományt, elmennek. Mások viszont — akik már régóta itt vannak, tömegesen eljönnek csak azért, hogy az istentiszteleten részt- vegyenek. Különös látvány volt újságíróknak a templom, amiben egész nap ruhát, ételt, pénzt osztanak, orvosi, jogi segítséget nyújtanak, majd ez a nyüzsgő hangyaboly rendezetten imádkozik késő estig s valami soha nem hallott győzelmet ígérő erővel énekli a zsoltárt, majd végül a székely és a magyar himnuszt. A humanitásnak, a spiritualitásnak és az etikai igényű politikának olyan harmónikus jelensége ez, hogy egy idős amerikai újságíró megjegyezte: „csak Martin. Luther King négerei tudtak így énekelni. Milyen szép: itt sincs se bosszú, se gyűlölet, csak elüldözött szegények, akik igazságosságra várnak '. Valóban, mi lettünk Kelet-Európa négerei. De képesek leszünk-e — nemzeti méretekben — Gandhi, Martin Luther King erőszakmentes ellenállásának eszméit „magyarosítani" s a „we shell overcome”-ot székelyre fordítani? A gondjainkról — csak megválaszolatlan kérdéI Amerikai Magyar Értesítő KIZÁRÁSOK A Népszabadság április 9-i számában a 4. oldalon röviden közölte az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságának határozatát Bíró Zoltán, az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársa, dr. Bihari Mihály, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és‘Jogtudományi Karának tanára, Király Zoltán, a Magyar Televízió szegedi körzeti stúdiójának szerkesztőriportere és dr. Kengyel László, a Pénzügy- kutató Rt. tudományos főmunkatársa kizárásáról a pártból. A hír önmagában nem jelent sokat, különösen, ha egy párt belügyeiről van szó, hiszen azt választja tagjai közé és azt zárja ki soraiból, akit akar. Jelen esetben azonban egészen másként áll a helyzet. De talán menjünk sorjában: A Központi Ellenőrző Bizottság határozatát azzal indokolja, „hogy nevezett párttagok több alapvető kérdésben a párt politikájától eltérő nézeteket képviselnek, s ezeket seinket írom le. Meddig tarthat még ez a menekült- hullám? Amíg a romániai helyzet lényegileg nem változik, addig. Aki csak útlevelet kap, az jönni fog s jelentős százalékban ittmarad. Mikor kényszerül Magyarország — a mennyiségi tényezők hatására — jelenlegi nagyvonalúságát feladni s a tartózkodási engedélyek kiadását korlátozni? Mit tegyünk akkor, ha román menekültek tömegei fognak itt feltorlódni, mert a nyugati államok korlátozott befogadóképessége miatt tovább utazni nem tudnak s a román börtönöktől félve — útlevelük érvényessége lejárta után — már vissza sem mehetnek? S a legfájóbb kérdésünk: mi lesz a családegyesí tésekkel? Mi úgy számoljuk, hogy mintegy 2000 gyermek s hozzájuk tartozó édesanya maradt otthon. Napról napra nő a menekült szülőkben a feszültség: hogyan jön utánam a családom? Kik fognak, kik képesek nekik segíteni? A magyar anyanyelvűek 90%-a nem akar továbbutazni Nyugatra. De ha a családegyesítésnek más módja nem lesz, akkor iszonyatos harc kezdődik hamarosan a to- vábbutazási engedélyekért. S mit értünk akkor el: egyszerű magyarok ezreinek újabb tömeges szétszóródását távoli kontinenseken? Oly sok magyar család és élet sorsáról van szó, hogy minden európai (és amerikai) magyar politikai leleményességére szükség van, hogy megkíséreljük elérni a családegyesítések megvalósítását Magyarországon. Sokan kérdezik, hogy e politikai segítségen túl hétköznapi dolgokban hogyan, mivel segíthetnek? Nos, elsősorban nem használt ruhával vagy élelemmel, mert ilyesmivel bőven el vagyunk látva. Van azonban egy olyan kérésünk, aminek teljesítése sokat segítene: szerszámkészleteket és kisgépeket kérnek az erdélyi magyarok nyugati véreinktől azért, hogy szakmájuknak megfelelően munka után is dolgozni tudjanak. A menekültek többsége 20—35 év közötti férfi, szakmunkás. Autószerelő szerszámkészletet, kőmíves, asztalos, szobafestő szerszámokat, fúrókat, gyalukat vagy egyéb szakmát biztosító szerszámokat igényelnek, a nők varró- és kötőgépeket (legalább kétszázat). A jelenlegi rendelkezések szerint részükre — az egyházi szolgálat közvetítésével és ellenőrzése mellett — vámmentesen az országba küldhetők mindezek. Míg e vallomásom megírtam, tíz vendégem érkezett. Tízszer kezdtem újra, százak kétségbeesett és mégis reménykedő arca gomolyog előttem. Végezetül mégis arra a több mint kétmillióra gondolok, akik nem jöttek el. Akik otthon maradtak. Kétezer gyermekre, aki apja kezét keresi és nem érti, hogy miért kellett apjának elmenni. Akik félnek, ha autó megy el a ház előtt, akik várják a földgyalut, hogy falvaikat széttúrja. Tudom, ma éjjel is nehezen fogok elaludni. De így van rendjén. Egyikőnk se lehet sehol a világon se boldog se nyugodt addig, amíg ez a szenvedés véget nem ér. Amint Pascal mondta a virrasztó Jézusra gondolva: „II ne faut pas dormir pendant ce temps la 1988. jul.-aug. különböző párton kívüli fórumon huzamosabb idő óta hangoztatják, terjesztik. A párt szervezeti szabályzatát önkényesen értelmezik, nem fogadják el a párt belső rendjére vonatkozó elveket, megsértik a pártfegyelmet, ártanak a pártegységnek." Belülről nézve a felhozott vádakat mindjárt feltűnő már maga a fogalmazás: igaz ugyan, hogy állítólag alapvető kérdésekben, de a pártpolitikától eltérő, nem pedig azzal ellentétes nézeteket vallottak az érintett személyek. Az sem egészen érdektelen, hogy nézeteiket párton kívüli fórumokon terjesztették a kizártak. Ez már mélyebb okokat, súlyosabb cselekményt rejt magában, legalábbis a hivatalos megfogalmazás szerint. Amennyiben ugyanis kívülről mérlegeljük az ügyet, két alapvető dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: egyrészt kizárással jár már az is, ha valaki eltérő nézeteket vall, másrészt mindezt a párton kívül teszi. Ez a hozzáállás igazolja azon véleményeket, amelyek
