Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
1987. szeptember Amerikai Magyar Értesítő 5.oldal vásott abban a régi cikkben? Egyszerűbb dolog kritika nélkül elfogadni a legutolsó véleményt, egyszerűbb, mint visszakeresni a hajdani Írást és ellenőrizni, igazat mond-e a késői reklamáló? Hát én most vettem a fáradságot, hogy egy ilyen zavaros ügyben tiszta vizet öntsek a pohárba és visszakerestem egy-két múltbéli szöveget. Mert a Hites-Bodó-Wass ügyben tisztázni kell egy s mást. Pontosabban: tisztáznom kell eredeti szándékaimat, mert azokat egyes bajkeverők olyan alaposan elferdítették, hogy saját szülőapjuk - e sorok Írója - sem ismer rájuk. * Kezdjük hát az elején. Nem - inkább a végén, hogy tudja az olvasó, mire céloz a cim! Nos az arra, hogy valami kaliforniai egyesületecske elnököcskéje felháborodott panaszlevelet - nem ; feljelentést, bizony azt! - irt az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége (AMOSz) vezetőségének, hogy büntetné meg szigorúan azt a Stirling György névre hallgató izgága újságírót, aki annak a derék Hites Kristófnak a becsületébe gázolt és megrágalmazta ezt a kiváló embert, aki egész életét a felvidéki magyarság sorsának jobbrafordítására áldozta, stb. stb. Az egyesületecske elnököcskéje pedig azon egyszerű oknál fogva kívánja az AMOSz-tól a goromba újságíró megrendszabályozását, mivel az - teljesen véletlenül - igazgatója és tájékoztatási felelőse az AMOSz- nak is. Ez lenne tehát a jelenlegi tényállás, de menjünk most vissza az elejére: hogyan, mivel is követte el ezt a főbenjáró bűnt ez a tiszteletlen firkász? Mié-; lőtt azonban erre rátérnék, hadd szenteljek pár néhány tiszteletteljes szót Hites Kristóf munkásságának. Minden elismerést megérdemel az a munka, amit ő évtizedek óta felvidéki véreink érdekében végez, amihez csak az erdélyi vonalon folyó hallatlanul értékes tevékenység hasonlítható, amit Wass Albert vállalt a román rabságban sínylődő elszakított magyarokért. De ki mert volna belekötni ebbe a munkába, ki merészelt volna ezzel összefüggésben kötözködni Hites Kristóffal? Nem, a kérdés, amiről néhány hónappal ezelőtt szó volt - amit Pesti Péter szóvátett a Katolikus Magyarok Vasárnapjában - homlokegyenest más területre tartozik. A kettő nem függ össze egymással és nem látom be, miért ne lehetne egyikről is, másikról is külön-külön szólni? A felvidéki munka elismerése mellett olyanvalamiről, ami nem találkozott a nemzeti emigráció egyöntetű helyeslésével. Sőt: kritikát váltott ki sokakból, mert ellenkezik a- zokkal az erkölcsi normákkal, melyeket a nemzeti emigráció magára nézve kötelezően elfogadott. (És elfogadott az AMOSz is az un. Martinsburgi Határozatban). Igen, ellenkezik elveinkkel, elsősorban azokkal, melyeket boldogult Mindszenty József végrendeletében örökül hagyott ránk - és ezeket az elveket Hites Kristófnak, mint papi embernek ismernie és tisztelnie illenék. * Még egyetlen gondolat, mielőtt a kezdetre térnék; gyarló, esendő emberek vagyunk mindannyian, jó és rossz tulajdonságok hordozói, mint ahogy egész életünk helyes és helytelen cselekedetek egymást váltogató összessége. Nem létezik olyan ember, aki mindig csak jót, helyeset tesz, de még olyan is nehezen, aki egész életét balkezesen irányítja. Még a szentekről is feljegyezték, hogy gyóntak időnként és bübánatot tartottak. Mert ők is csak emberek voltak, akik néha vétkeztek. Az i- gazi hiba nem abban van, hogy néha megbotlunk, hanem abban, ha ezt konokul tagadjuk és nem ismerjük be a tévedésünket. Az igazi emberi nagyság azáltal mutatkozik meg, hogy kiben van elég lelki bátorság belátni: ezt^vagy azt másként kellett volna csinálni. És ha valaki erre magától nem képes, másoknak kell figyelmeztetniök rá: Tévedtél! Ostoba ember, aki erre megsértődik és rágalmazást, becsületsértést emleget. De még ennél is ostobább, aki védelmébe veszi a méltatlankodót és olyan ferde okoskodással hozakodik elő, hogy ezt vagy azt azért nem szabad kritikával illetni, mert ugyanakkor más vonalon rendkívül értékes munkát végez, hasznos tagja az emigrációs társadalomnak, keményen dolgozik. A kettő független egymástól és i- lyesmit még a bíróság is csak enyhítő körülményként vesz figyelembe az Ítélethozatalnál. De ez vagy az a pozitívum nem ad menlevelet, ami kifogás alá kell essék. (E sorok írója soha nem várta el senkitől hibáinak elnézését és a jogos kritika mérséklését, csak azért, mert hét évet töltött börtönben Rákosi alatt és utána még tizenöt évet küzködött otthon a kommunizmusban másodrendű állampolgárként, amikor mások már idekint hizlalták a pocakjukat a száműzetés keserű kenyerén és kaliforniai, vagy floridai kúriák kényelméből mentették a magyarságot. Nem, ez éppúgy nem érdem, mint ahogy nem az a börtönvi- seltség sem; tetteinkért mindig és mindenkor egyformán felelősek vagyunk, akár helyeseknek, akár helytelennek ítéli is meg azokat a környezetünk, a társadalom vagy - jelenlegi körülményeink közt - az emig- rációs közösség, melyben élnünk rendeltetett. Mert számunkra most ennek a normái az irányadók: ezt tudomásul kell vennie mindenkinek, akár tetszik, akár nem; ) * Megint elkanyarodtam a tárgytól! De most már tényleg az elejére térek! Szóval az úgy esett, hogy ezelőtt 12 hónappal - igen kerek egy évvel! - Magyar szemmel
