Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-09-01 / 9. szám
STIRLING GYÖRGY: A szabad szólás jogáért Aki ol/'assa a fenti cimet, bizonyára megdörzsbli a szemét: hát hol élünk? A kommunizmusban, ahol harcolni kell a szabad szólás jogáért? Nyugaton, a szabad világban nem természetes-e az,hogy mindenki megmondhatja, megirhatja a véleményét és ebben az égadta világon sen- kisem korlátozhatja? No igen, természetes, de köztünk emigráns magyarok között mégis akadnak olyanok, akik kétségbevonják ezt a jogot és be szeretnék fogni a száját, le szeretnék fogni a tollát annak, aki nekik nem tetsző véleményt mer hangoztatni. Ezek nyilván otthonról hozták magukkal ezt a furcsa szokást, ahol úgy látszik, módjukban volt ezt vagy azt elhallgattatni. Es ezt annyira megszokták, hogy itt kinn a szabad világban is próbálnak élni ezzel a diktatórikus módszerrel. De menjünk szép sorjában és hadd kezdjem a témára kanyarodást kis kitérővel. Annak bemutatására, milyen hamar felejtenek az olvasók és milyen könnyű őket befolyásolni, sőt félre is vezetni.Mert - bocsánat az Olvasótól (nagy betűvel, ahogy illik) és tisztelet a kivételnek - az emberek általában felületesen olvasnak, csak feliben-harmadában futják át a cikket és ritkán emlékeznek pár hét múlva arra, hogy pontosan mit is olvastak. Ami végeredményben nem is csoda, a manapság a világot elárasztó információ-áradatot figyelembevéve. így aztán utólag könnyű belemagyarázni ebbe vagy abba a régi cikkbe valami olyat, ami benne se volt. Ugyan ki vesz arra fáradságot,hogy visszakeresse a régi újságokat és összevesse, ellenőrizze az utólagos értelmezések valódiságát? * S most - ennek illusztrálására - a kitérő: elmondok egy régi ujságiróanek- dotát, tessék jól figyelni! Még a régi békevilágban történt, hogy a csendes vidéki városka egyik tisztes polgára délutáni kávéját kortyolgatta a főtéri tükrös kávéházban és közben elmerült a helyi lap vezércikkében. Amikor alkonyaikor fölcihelődött, hogy hazaindul vacsorázni, hiába kereste szép prémes télikabátját, amit bejövetelkor a sarokban álló fogasra akasztott. Hivta a főurat, a pincért, az ujságosfiut; egyikük sem látta a kabátot! Előkerült a tulajdonos is, aki mély hajlongások közt kért bocsánatot a törzsvendégtől és magyarázkodott, hogy az utóbbi időben sok futó vendég, utazó ügynök fordul meg a kávéházban, biztos azok közül valamelyik emelte el a télikabátot. Hősünket ez persze nem elégítette ki és iszonyú botrányt csi4.oldal_________________________ 1987. szeptember nált, hogy csak úgy visszhangzott a nagyterem. Mindenki odafigyelt, a helyi sajtó sarokban darvadozó munkatársai, is és hangosan tárgyalták a kabátlopást, ami végre esemény volt az álmos kisváros é- letében. A károsult végülis konflist hozatott és dúlva-fülva kiskabátban vitette magát haza. A másnapi reggeli újság pedig hasábos tudósítást közölt a kabátlopásról és a kávéházi cirkuszról. Aztán teltek a hetek, a hónapok és a kabátlopás lassan feledésbe ment. (A kabát persze soha nem került meg, pedig a helyi rendőrkapitány is kötelességének tartotta nyomozni az ügyben; számos tanút kihallgatott - ami megint beszédtémát adott a városka unatkozó lakóinak -, aztán e- redmény nélkül lezárta az ügyet.) Teltek-multak az évek. Már alig emlékezett valaki a botrányra, amikor polgármesterválasztásra készült a városka.Nagy volt az izgalom, kik lesznek a jelöltek? Öten pályáztak az állásra, köztük az a tisztes virilista is, akivel pár éve az a baleset történt, hogy a kávéházban ellopták a télikabátját. A jelöltek listája végső döntésre a megye főispánja elé került. A főispán olvasta a névsort, aztán hősünk nevénél megállt. - De ismerős ez a név - nézett a levegőbe, aztán a homlokára ütött - Igen, emlékszem már: ez az ember pár éve valami kabátlopási ügybe keveredett, egy kávéházi botrány miatt Írtak róla az újságok! Nohát arról szó se lehet, hogy ilyen ember induljon a polgármesterválasztáson! És piros plajbászával vastagon kihúzta a listából hősünk nevét. * Ilyen az élet. És - ismétlem: tisztelet a kevés kivételnek; - ilyenek az Olvasók. Az újságíró izzad, ötször megrágja a szavakat, mielőtt leírja őket, keresi a pontosan odaillő kifejezést és a szinonimákat, hogy véletlenül se ismételje önmagát, igyekszik magát szabatosan, magyarosan, tömören és közérthetően kifejezni, aztán a nyájas Olvasó kezébe kapja az újságot, vacsora közben két falat között, vagy az autóban a piros lámpánál belepillant a nagy műgonddal készült írásba, és máris továbblapoz. Rögvest el is feledvén, hogy mit és miről olvasott, az árnyalatokról pedig annyi emléke sem marad, mint a Villon féle tavalyi hóból igy nyár derekán. Mindez arról jutott eszembe - és azért tettük ezt a kis kerülőt, mielőtt a témára térnék -, hogy divat a mi kis emigrációnkban kiforgatni az újságok cikkeit és olyasmikat belemagyarázni némelyik írásba - utólag persze, hónapok múltán; -, ami azokban soha nem volt benne és szerzőjüknek eszébe sem jutott olyan értelmet adni papírra vetett gondolatainak. No de köny- nyü dolga van az ilyen "kiforgatóknak" , mert ugyan ki is emlékeszik arra, mit ol1 Amerikai Magyar Értesítő
