Amerikai Magyar Értesítő, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-06-01 / 6. szám
1987. június Amerikai Magyar Értesítő A békeszerződéseket, azonban, Törökország kivételével, aki az aláirást megtagadta és a végrehajtással katonai erőkkel szállt szemben, a többi hadviselők akkor már aláirták és a blokádot sem lehetett már tovább elviselni, hiszen már izetlen, sótalan kenyeret ettünk s a falusi lakások százezrei hónapokon át sötéten maradtak, mert nem volt petróleum: sodrott papirszálakból szőtt papirruhák- ban jártunk s akinek a gyógyításához külföldi orvosság kellett, az meghalt, - alá kellett tehát írnia Magyarországnak is. A nemzet szorongásától és megdöbbenésétől kisért drámai tanácskozás után uj delegátusokat nevezett ki a kormány Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd volt követ személyében, akik május végén indultak el a Krisztus golgotáját idéző útra. A békekonferencia vezetői az aláírás időpontját junius É-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált és drámai. E sorok írója soha nem fogja elfelejteni a mindenből viccet csináló, mindent ki- gunyoló pesti humor jellemző produktumát, a Borszem Jankó c. vicclapot, amelynek junius harmadiki száma az első oldalon egy egészoldalas rajzot hozott. A rajzon lehajtott emberfők ezreinek tömege, az előtérben egy asztal, rajta egy papírlap s azon egy tollat tartó kéz. A kép aláírása ez volt: "Aláírjuk-e?" Vicclap-karton soha még patakzó könnyekben ilyen sikert nam aratott. A kormány junius É.-ére katonai készenlétet rendelt el az összes csapattesteknél, csendőr összpontosítások történtek s a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték. Rádió még akkor nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről-időre megjelenő hirközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor. Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hir, és akkor megkon- dultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hir, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harang- kongással temették múltjukat és jövőjüket . Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az utcán patakzó köny- nyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé át- kozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta: "Hát ezért?" Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek, és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs: "Rendkívüli kiadás". A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben lángolt a tehetetlen düh, csoportoknak vezércikkeket olvastak fel hangosan...a Muzeum-téren elkezdték a Himnuszt énekelni. ..és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül. A templomok gyorsan megteltek siró emberekkel, hiszen a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenben próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás. A vidéken ugyanez volt a kép. Harang- kongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. E sorok írója 1É éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tiz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár ur magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a fe- leltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig, s akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár ur felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térkép állványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kikemény it ett csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: "Consummatum est'.' Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizen- négyéves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyaror- szág keresztrefeszitésének napja volt, 1920 junius k. Péntek... (Részlet, Padányi Viktor, Egyetlen menekvés c könyvéből.) 3.oldal
