Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-04-01 / 4. szám
6.oldal Amerikai Magyar Értesítő 1983. április zigazda és a házigazda jogait tisztelni kell: a jogait ahhoz, ahogy elsősorban azokat részesitse előnyben, akik számára rokonszenvesebbek és politikai felfogásban közelállnak. Aztán - intették a lista összeállítóit a tanácsadók - lehetőleg a nem távol lakókat kell elsősorban előnyben részesíteni, mert nem valószínű, hogy - amig a minisztérium nem fizeti ki az útiköltséget - valaki Kaliforniából utazzék fel Washingtonba, csak azért, hogy két órát tölthessen egy unalmas meetingen, ahol először a nagykövet mondja el rutinbeszámolóját, aztán az örökös hozzászólók mondják el ugyanazt, más szavakkal, vagy szavalják el világmegváltó javaslataikat. Vagy dicsérik meg a nagykövetet, hogy örvendetesen fejlődött a külügyi tudományokban. De erről majd még később...! Ez utóbbi szemponton a lista összeállítói egy kicsit elvitatkozgattak, mert voltak, akik azt állították: a magyarok többsége oly hiú és szerepelni- vágyó, hogy semmiféle költséget és fáradtságot nem sajnál arra, hogy másnap elmondhassa - és hetekig dicsekedjék vele szóban és Írásban, hogy a "nagykövet" társaságában vett részt egy magas- szintű ( !) "fogadáson" a State Depart- ment-ben. így aztán úgy döntöttek: a távolság nem számit, de ha lehet, azért a többséget Washingtonból és környékéről igyekeznek összeverbuválni, meg a közeli államokból, hogy biztosan telelegyen a terem. Mert ha netán üresen maradna, akkor nincs teljesítve a "terv" és a statisztikában előirt értekezlet sikeréről sem lehet szép jelentést Írni a fölötteseknek. A kényelmesebbek a legkézenfekvőbb megoldást választották- egyszerűen megkérdezték a hozzájuk be-bejáró, a magyar "Desk" körül örökösen ott lebzselő magyar "benfenteseket", az emigráció minden lében kanál ügyködőit: mondják meg ők, kiket hívjanak meg évenként egyszer ezekre az értekezletekre? Elvégre egy külügyi tisztviselőtől senki sem várhatja - mégha a nemzetiségek ügyeit bízták is rá -, hogy mindenkit névről ismerjen és tudja, hogy ki kicsoda? Hogy tudja például, hány magyar újság jelenik meg Amerikában, hogy melyiknek ki a szerkesztője és kik a munkatársai, hogy melyik lapnak van súlya, olvasótábora és melyik jelenik meg a nyilvánosság teljes kizárásával, hogy kik a magyarság tényleges vezetői, véleményének igazi képviselői és hogy mi a különbség például egy Sinor Dénes és egy Flórián Tibor világnézete között, vagy hogy melyik újságnak van nagyobb hatása és befolyása az emigrációban: a Katolikus Magyarok Vasárnapjának, vagy mondjuk a Washingtoni Krónikának...? így, ilyen szempontok szerint, ilyen "szakmai felkészültséggel" jött létre tehát az a bizonyos lista, melynek a- lapján pár évvel ezelőtt hívogatni kezdték a magyarokat a külügyminisztérium értekezleteire. Furcsa listák voltak e- zek, érdemes fölöttük kicsit elmélkedni és évről-évre történő "fejlődésüket", alakulásukat figyelemmel kisérni. Előttem fekszik például az egyik első értekezlet azóta is megőrzött meghívója, a meghívottak neveivel. Az aránytalanság szembeszökő. Akkor, 1980-ban még csak harmincnégy név állt a listán. S közülük tizenhárom képviselte a magyar sajtót (újságokat, rádiókat, stb.). Aktiv egyesületi vezető mindössze öt szerepelt a meghívottak közt, a többi valamilyen többé-kevésbé jólhangzó címének, társadalmi rangjának köszönhette a meghívást, közszereplése eredményeinek semmiképen. De a legkirívóbb a világnézeti megoszlás volt (már akkor is): a harmincnégy meghívott közül kereken tizen tartoztak a magyar emigráció tömegeitől merőben idegen liberális-hidépitő vonalhoz, melynek legismertebb reprezentánsai Haraszti Sándor a babtista, Sinor Dénes professzor és Gombos Zoltán szerkesztő-laptulajdonos voltak. Legtöbbjének semmiféle hangadó szerepe nincs az emigrációban, közvéleményformáló hatásuk pedig édeskevés. A meghívottak aránya tehát már akkor sem felelt meg az emigráció összetételének - és nagyjából ugyanez volt a helyzet a következő évi meghívásnál is -, de tavaly és főleg idén már o- lyan kirívó aránytalanságokat tapasztalhattunk, hogy azok ellen szót kell emelni. Az 1982 márciusában rendezett meeting meghivottainak száma egyszerre több mint duplájára ugrott: hetvenhét címre ment ki a külügyminisztérium meghívója. Gyanítom, azért ilyen sokfelé, mert ahogy hirement ezeknek az értekezleteknek, szerepelnivágyó derék magyarjaink országszerte úgy érezték, hogy nekik ott a helyük és összeköttetéseiket megmozgatva kilincseltek meghívóért a State Department illetékeseinél. S kaptak is, miért ne kaptak volna? Jó alkalom volt ez arra, hogy a megnövekedett létszámba még több baloldali e- lemet csempésszenek be a külügyieknek szimpatikusabb arány kedvéért. Tavaly már éppen kétszer annyian voltak az értekezleten azok, akik Kádárékkal való "békés egymásmelleit élést" tartják politikai hitvallásuknak, a rendszer kritikája helyett. És a sajtó? Nos az emigrációs sajtó (és rádiók) részéről ezúttal is csak tizenhetet érdemesítettek meghívásra, csupán néggyel többet, mint az előző esztendőben. Köztük akadt viszont olyan újságíróként feltüntetett
