Amerikai Magyar Értesítő, 1983 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1983-03-01 / 3. szám
1983- március Amerikai Magyar Értesítő 3.oldal És erre minden alkalmat meg kell ragadni, elsősorban a nemzeti ünnepeket, évfordulókat, - amikor még a legközönségesebb, legelfásultabb magyarokban is megmozdul valami és eljönnek, hogy emlékezzenek. Emlékezzenek március 15. ifjaira, a negyvennyolcas szabadságharc hőseire, emlékezzenek a huszonhét év e- lőtti forradalomra. Amikor most szerte a nagyvilágban szétszóródott emigráció ünnepségein a márciusi ifjak emlékét idézzük, fel kell mérnünk, hogy mit tettek ők hazájukért és mit köszönhetett nekik a nemzet, mely a múlt század közepén a bécsi udvar önkénye, az abszolutizmus nyomása alatt élt. Petőfi és társai nem mérlegelték az erőviszonyokat, nem vették fontolóra a realitásokat: hogy az osztrák császár hadereje Európa egyik legerősebbike, a kamarilla titkosrendőrsége minden ellenzéki megmozdulásra éberen figyel, hogy elfojtsa azokat és letörjön minden függetlenségi kísérletet. A márciusi ifjak azt sem fontolgatták, hogy egész Európa fölött az abszolutizmus uralkodik és a- kárhonnét is indulnak ki a szabadságküzdelmek, akárhol üti is fel a fejét az elégedetlenség, a hatalmasok közös fellépésével találhatja magát szembe. Korunk realistái gyakran mondogatják: tudomásul kell venni a világpolitikai helyzetet, tudomásul kell venni, hogy Magyarország szovjet érdekszférába tartozik és hogy a megszálló orosz hadsereg, meg a belső karhatalom olyan hatalmat képvisel, amivel szembeszállni esztelenség. Legyünk realisták! Amikor ilyeneket hallok, lelki szemeim előtt megjelenik egy kép: Petőfi a Nemzeti Muzeum lépcsőin, előtte a tömeg, a pesti nép. Izzó hangulat, mindenki hallani akarja az ifjúság képviselőit, a biztató, lelkesitő szót. És akkor Petőfi nem azt szavalja, hogy Talpra magyar és nem arra tesz esküt, hogy lerázzák a rabláncokat, hanem lemondóan legyint és igy beszél a néphez: - Minden hiábavaló! A legyőzhetetlen császári hadsereg itt van a nyakunkon, ez a realitás! Menjetek szépen haza! Az egeket ostromló lelkesedésből született negyvennyolcas szabadságharc tragikus körülmények összejátszása folytán másfél év múlva elbukott ugyan, de Világos nem volt a nemzet sirja. A Bach- korszak szörnyű évei után a hatalomnak mégis engednie kellett: létrejött a kiegyezés a nemzet és az uralkodóház között, amivel többé-kevésbé minden megvalósult, amiért a szabadságharcban a magyar nép fegyvert ragadott. És Ötvenhat után? Az orosz tankok eltiporták ugyan a forradalmat és vér- befojtották az ebből kisarjadt, ennek vivmányait megvédeni kész szabadságharcot az áldozat nem volt értelmetlen. Minden viszonylagos enyhülés, amely a magyar nép életében politikailag és gazdaságilag 56 óta bekövetkezett, végső fokon a bukásban is győztes forradalmi szabadságharcnak köszönhető. És nem kis részben az ötvenhatos eszméket és célkitűzéseket ma is változatlanul napirenden tartó, programjának valló emigrációs munkájának. Mert tudjuk - és nem először mondjuk el, de ez válasz az első sorokban, fentebb idézett "realista"véleményekre is, hogy a diktatúra természeténél fogva nem hajlandó jószántából engedményekre. Csak ha megretten, csak ha kényszeritik. S ötvenhattól megrettent. Az emigráció állandóan e követeléseket hangoztató programja pedig szüntelenül eszükbe juttatja akkori csúfos kudarcukat, eléjük vetiti egy újabb ötvenhat rémét. Ezt pedig minden áron el akarják kerülni. Tehát engednek, tehát "jó fiuk" igyekeznek lenni. - Kádár nem önszántából, belső meggyőződésből engedékeny s nem azért mert derék hazafi. Hanem mert hithü kommunista, s igy látja legjobban biztosítva a rendszer létét. Ez a válaszunk a- zoknak, akik folytonosan csillapítani akarnak bennünket és békülékeny húrokat pengetnek hazafelé. Ez a válaszunk most 18á8. márciusának évfordulóján, amikor azoknak a hősöknek az emlékét idézzük, akik nem voltak hajlandók megalkudni, egyezkedni. Akik Világos után is kitartottak és vállalták a bujdosást, az e- migrációt, Kufstein szenvedéseit. Akik - ha már más nem maradt - a pásszív re- zisztancia fegyverével csikartak ki engedékenységet a zsarnokságtól, kény- szeritették Haynau és a Bach-huszárok terrorjának megváltoztatására, az elnyomás korszakának fokozatos feladására, engedményekre. Vajon a szabadságharc véráldozata, a hazai hűségesek lelki ellenállása és Kossuth emigrációjának küzdelme nélkül bekövetkezett volna mindez, várhatott volna sorsában javulást, kibontakozást a magyar nép? Nos, nyilvánvaló, hogy nem, és ez elsősorban a bukás utáni Kossuth-emigráció tántoríthatatlan elv- hüségének tulajdonítható, amelyből erőt merítettek az otthoniak, az elnyomottak és amelytől rettegtek a győzők, a hatalmasok. Elérte-e a magyar nép most annak csak tizedét is, amit 1956-ban követelt? - Nem, de azért mégis elérte, hogy viszonylag békében hagyják élni, és a régihez viszonyítva még kevéssel jobban is, emberibb körülmények közt, kicsivel több kenyérrel s a kenyéren némi vajjal. De vajon megelégedhet-e mindezzel, de főleg: megelégedhetünk-e mindezzel mi, akiknek módunk van szabadon beszélni,
