Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
20. oldal ÉRTESÍTŐ 1982. április- A njosoly országa Fábián József: KRÓNIKA Nagyok közelről Ha a tudós szórakozott, akkor a művész veszedelmes. Különösen ha szoknyát hord. De még veszedelmesebb, ha még szoknya sincs rajta, mint a következő történet is bizonyítja. Lábas Juci primadonna volt, a Belvárosi Színház ünnepelt, dédelgetett primadonnája. Sem ő, sem én sohasem álmodtunk arról, hogy valaha is a Magyar Királyi Operaház színpadán szerepeljünk. Méghozzá együtt! Mégis megtörtént. Csak egy franciaországi árvíz kellett hozzá. Tíz évvel a Trianon után... Az árvíz hírére a magyar társadalom minden rétege megmozdult és országos gyűjtést rendeztek a francia árvízkárosultak javára. A Magyar Művészek Egyesülete pedig díszelőadást. Nem kisebb helyen, mint az Operaházban. Az összes előkelőségekkel, élen a kormányzóval és a kecskeszakállas francia nagykövettel. Lábas Juci a műsoron, én meg közvetítem a műsort. Jucika előtt a budai Acélhang Dalárda szerepelt a jótékonycélú műsoron. A világhírű énekkar fergeteges tapsot kapott, én meg förtelmes recsegést a rádióadásba. Gyorsan ellenőrzőm a hangfrekvenciás erősítőmet, a mikrofonkeverőket. Jók. Csak a színpadon levő — akkor még — márványkockamikrofonok körül lehet baj — gondolom. Rohanok a színpadra, hogy még a következő szám előtt elhárítsam a bajt. A függöny akkor megy fel másodszor a szűnni nem akaró tapsorkán alatt és az egyik mikrofon állványostól ott himbálódzik a felhúzott függönybe akadva a száztagú énekkar felett, több emelet magasságban. Ha lezuhan?... Rossz rágondolni! Befutok a nyitott színre, kétségbeesetten lökdösöm, taszigálom az énekkar tagjait a háttérbe. A függönykezelő is észreveszi a bajt és gyorsan leereszti a hatalmas függönyt. Sietve bogozom ki belőle a mikrofont és biztonságosabb helyre állítom. Még a színpad közepén robogok kifelé, amikor a függöny újra nyílik és ugyanakkor velem szemben egy fekete csipkeruhás, uszályos, csinos színésznő szalad be a színre, Lábas Juci. Futás közben uszálya a lábam alá került. Gyanús reccsenés, visszanézek. A csipkeköltemény a művésznőnek pontosan a derekán szakadt körbe és onnan lefelé csak mintegy arasznyi rózsaszín kombiné. A többi a lábam alatt. Lábas Juci sóbálvánnyá mered. Én is bénultan állok. Pillanatnyilag dermesztő csend, majd fergeteges tapsvihar zúg fel a nézőtéren. Pimasz gondolatom támad — most meg kellene hajolni, de erre nem is lett volna időm. A tapstól megelevenedik a bálvány, hozzámugrik és olyan pofont ken le, hogy majd leesik a fejem. A bitang kellékes csak ezután ereszti le a függönyt. A közönség tomboló tapsától kisérve, de most már a bájait takaró függöny mögött Lábas Juci sírva rohan az öltözőbe, én pedig a letaposott uszályos szoknyakölteménnyel utána és az öltöztetőnőnek lázasan segítek biztosítótűkkel valahogy visszavarázsolni a karcsú derékra a rá valót. Közben előkerül a rendező is és nyugtatja a szepegő, orrát puderező színésznőt: — Nincs semmi baj, Jucika! Remek volt! Rendezni sem lehetett volna jobban! Most Latabárék mennek, aztán maga jön. Akár ne is énekeljen! Ilyen sikere is csak magának lehet! Es csakugyan, amikor Juci újból belép a színpadra, a közönség orkánszerű tapssal fogadja. Csak én tapogatom a balfelemet a színfalak mögött: — Kicsi, de kemény tenyere van, — állapítom meg magamban és ettől kezdve fokozott óvatossággal mozgok a művésznők közelében. • De még így sem tudom elkerülni sorsomat. Alig telik el pár hét, Fedák Sári vágja hozzám cipőjét a Sándor-utcai Stúdióban. A ragyogó tehetségű, híres művésznő, aki közismert volt hirtelen természetéről, egy alkalommal emlékeiből olvasott fel a rádióban. Az emlék sok volt, az idő kevés. A A “Fehér orchideák" híres szerzője, Kiszely Gyurka, a rádió ügyeletes rendezője rémülten látta, hogy mindössze néhány perc van hátra a következő műsor kezdéséig és Fedák előtt még mindig egész halom “anyag’’ van. Tőlem kérdezi, mit tegyünk? Ha megszakítjuk az előadását, botrány lesz a nyitott mikrofon előtt. Én azt tanácsolom, hogy a bemondó, Scherz bácsi, menjen át a következő műsor stúdiójába és ott várjon. Én pedig majd egy alkalmas pillanatban, egy mondat végén Zsazsa mikrofonját az adóról lekapcsolom, de a piroslámpát égve hagyom. Scherz bácsi így nyugodtan, minden életveszély nélkül közölheti a rádióhallgatósággal, hogy a művésznő előadását az előrehaladott időre való tekintettel meg kellett szakítanunk és pontosan indíthatja a következő műsorszámot. Fedák pedig zavartalanul olvashat addig, ameddig akar. A végén még Scherz bácsi be is mehet hozzá és egy álkonferálással be is fejezheti az előadást. így is történt! De számításunk mégsem volt tökéletes, mert egyet kifelejtettünk. Egy telefonálót, aki mindjárt az előadás után felhívta a művésznőt: — Édes Zsázsám! Gratulálok a remek előadásodhoz! Igazán kár, hogy a Rádió a műsorodat időhiány miatt megszakította, — csicseregte a jóakaró kajánul a telefonba. Fedák magánkívül volt. Tombolva követelte, hogy nevezzék meg, hozzák eléje a tettest. Ő azt a nyomorultat eltapossa, megöli... Kiszely, hogy szabaduljon tőle, kajánul rám mutatott. Mire én “szégyen a futás, de hasznos" elv alapján, meneküléssel akartam kitérni a művésznő dühe elől. O utánam s miután látta, hogy nem érhet be, lekapta egyik cipőjét és olyan pontosan vágta a bokámhoz, hogy békaként terültem el a Stúdió V- folyosóján. Még fel sem kelhettem, már ott volt mellettem. Felsegített és szelíden, anyáskodva kérdezte: — Remélem, nem ütötted meg magad, fiam? A nagy harag nem volt sehol...
