Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-12-01 / 12. szám
6.oldal dűl vannak az óriás, beláthatatlan térben és lépésről-lépésre törnek át a sötétségen. A felázott tarló süpped és ragad a talpuk alatt, mintha nem akarná ő- ket engedni, továbbmenni az ismeretlen, bizonytalan cél felé. Már minden mozdulat fájt, az asszony alig vonszolta magát, a férfi cipelte mindkét táskát. Aztán ahogy megbotlott egy kiálló kőben, elejtette az egyiket. A kis koffer métereket repült__az éjszakában, de 5 utána se fordult. Örült, hogy könnyebb lett a teher, kit érdekel pár ruhanemű, egy-két hazulról cipelt régi emlék? Csak megérkezzenek már végre-valahára! De megérkeznek-e egyáltalán..? Az asszony - mintha csak olvasna a gondolataiban - félhangosan megszólalt - Csak gyere. Minden jó lesz, csak gyere. - Kapkodva ejtette a szavakat, lehetett hallani, hogy már alig van ereje. Az ember nem is válaszolt. Mit is mondhatna? Tulajdonképen már olyan mint egy gép, aminek felhúzták a rugóit s most vakon, süketen törtet előre. Maga sem tudja merre? Hirtelen újabb rakéta sivitott a magasba és kékes fénnyel világította meg a tájat. Már annyi erejük sem volt, hogy a földre feküdjenek, egy csene- vész kopasz bokor mögé roskadtak, félig térdelve, félig ülve. A fény kihunyt s még sötétebb lett, mint előbb volt. S akkor az asszony hirtelen átölelte és maga felé fordította a fejét. Lázasan suttogta: <- Észrevetted, hon- nét lőtték fel a rakétát? Láttad, hogy mögöttünk repült fel? - Már majdnem kiabált- - Tudod, ez mit jelent? - Megrázta a férjét: - Azt, hogy szabadok vagyunk! Szabadok, érted?! - Már nevetett, a térdét csapkodta: - Nem is vettük észre, amikor átjutottunk! Ugye, hogy sikerült..? A férfi szinte még fel sem fogta, hogy mi történt, de úgy érezte, minden ereje elhagyta. Támolyogva tápászko- dott fel, ahogy az asszony maga után vonszolta és valami furcsa csüggedés fogta el.^Hol vannak most? Már túl a határon? És hová is mennek? Tovább, mindig tovább? Sötétben, sáros mezőn, ködben, szitáló esőben?...Nem, ennek nincs értelme. Ideje lenne már megállni, megpihenni. Végleg. Közben egy fához értek. Egyedül meredt a rét közepén, fekete ágai útjukat állták. A férfi nem tudta, miért i- parkodik annyira a fa felé, mi vonzza oda. Már nem érzett semmit. Hátát neki döntötte a nedves fatörzsnek és nagy-nagy ürességet érzett. Néhány percig álltak egymás mellett a fa alatt, mozdulatlanul, némán, aztán a férfi kigombolta a kabátját és a hátsó zsebe felé tapogatott bizonytalan, reszkető ujjakkal. Egyszerre kezébe simult a pisztoly hideg vasa. Ettől erősnek, határozottnak érezte magát. - Nem akarok tovább menni egy tapodtat se - mondta tompán. Halj meg velem e- gyütt. Legjobb lenne, ha mindketten meghalnánk és vége lenne az egésznek. Az asszony nem vesztette el a fejét. Odalépett hozzá a sötétben és anyásán két kezébe fogta a fejét. - Ne bolon- dozz-mondta. Most akarsz meghalni, amikor..? - Nem fejezte be a mondatot. Elhallgatott. Figyelt. Messziről, nagyon távolról harangszó szállt feléjük. - Éjféli mise: Éjféli misére harangoznak!- suttogta elfogódottan az asszony.Most már huzta-vonta, sürgette a férjét: - Siessünk, hátha még elérjük a templomot! A falusi harangszó, mely olyan ismerősen, olyan otthonosan csengettt a fülünkben, szállt, lebegett, úszott körülöttük a kietlen sötétségben és szinte körülölelte, körülsimogatta őket. S a hivogató hangoktól mintha szárnyaik nőttek volna: a férfi fáradsága is elmúlt és - amennyire a ragacsos sár engedte - fürgén igyekeztek a harangszó irányába. Az alig észrevehetően erősödött: Jó irányba haladunk! - lelkendezett az asszony -, de gyere már kicsit gyorsabban! - fordult a két lépéssel mögötte lihegve baktató férje felé. Aztán egyszerre valami valószinütlen történt: mint amikor a szinházban fölmegy a függöny, úgy szakadt föl váratlanul a köd. Már nem tarlón jártak, hanem kitaposott ösvényfélét éreztek a talpuk alatt. Az ösvény lefelé vitt a dombról és a mélyben egyszerre házakat, szétszórtan fekvő falusi házakat láttak. A házak felkusztak a szembenlévő domboldalra és - kiemelkedve a többi épület közül - ott állt a hegyestornyu templom is. Fehér falai idáig világitottak, magas csucsives ablakai meleg fénnyel integettek az éjszakába. A hegyek felől feltámadt enyhe szél most már nemcsak harangszót, de templomi ének foszlányait is sodorta feléjük. A látvány olyan meseszerü, olyan szép volt, hogy meg- kellett állniok: némán csodálták a képet és hangtalanul sirtak. Nem látták egymás arcát, nem is néztek egymásra, de mindegyikük érezte, hogy a párja szeméből is folynak a könnyek. Könnyeik fátyolén keresztül nézték a templomot, nézték a házakat, melyeknek ablakaiban gyertyák égtek. Talán ugyanazok a gyertyák, ugyanazok a lobogó, imbolygó kis lángocskák, amiket pár héttel ezelőtt a pestbudai házak ezreinek ablakaiban láttak, és melyekkel a forradalom elesett hősei előtt tisztelgett a főváros népe..- Megszületett a Kisjézus! - sóhajtott fel túláradó boldogsággal az asz- szony. - Látod - mutatott karjának szé1982. december Amerikai Magyar Értesítő
