Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
STIRLING GYÖRGY 1982. .január_____ AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 13. oldal ÍRÁSTUDÓK árulása .,A magányos nemzet"’ Huszonöt esztendeje, 1956 karácsonyán jelent meg a magyar írók közös nyilatkozata, a Gond és Hitvallás, melynek legszebb mondata: “Hűséget fogadunk a zászló előtt s ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét!” Azt vizsgáljuk most az alábbi írással, vajon az iró hűsége, nem szenvedett-e csorbát a forradalmat megelőző években? Forradalmunk évfordulóin mindig sok szó esik a magyar irók akkori szerepéről és magatartásáról: idézzük Írásaikat, melyekben már hónapokkal október előtt hűen tükröződött a nemzet elkeseredése és melyek siettették az események kifejlődését, a robbanáspont bekövetkezését. Újra olvassuk zavaikat, mondataikat, amiket a szabadság tizenegy mámoros napja alatt írtak, világgá kiáltva azt a mérhetetlen boldogságot, melyet a nemzet akkor átélt.És ismét lelkiismeretvizsgálatot tartunk soraik fölött, melyeket a forradalmi szabadságharc vérbefojtása után, a tragikus novemberdecemberi hetekben vetettek papírra, hogy miben vétkeztünk, miben hibáztunk, amiért ilyen kegyetlenül kellett bűnhődnünk? Ennek a forradalom utáni különös korszaknak Írásos dokumentumai közül messze kiemelkedik a Tamási Áron által fogalmazott Gond és Hitvallás című nyilatkozat, mely az írószövetség hivatalos állásfoglalásaként látott napvilágot 1956 karácsonyán. A nyilatkozat hitet tesz az eltiport forradalom eszméi és követelései mellett, felszólítva a nemzeti egység megőrzésére, mely a szabadságharc tüzében született. A Gond és Hitvallás tartalmával csaknem minden magyar iró egyetértett: a Magyar Írók Szövetségének december 28-i emlékezetes ülése egyetlen ellenvéleményt és egvtucatnyi szavazástól tartózkodót nem számítva imponáló összhangban azonosította magát a nyilatkozattal. A forradalom alatt - melynek szellemi előkészítésében az egyetemi ifjúság mellett az íróknak és újságíróknak volt a legnagyobb szerepe - soha nem tapasztalt összhang uralkodott a magyar irodalom berkeiben: alig akadt magyar iró, akit* ne ihlettek volna lelkesedéstől fűtött sorokra az események és mindegyikük forradalmi lázban égett. Ha belelapozunk az akkori újságokba, folyóiratokba - elsősorban az Irodalmi Újság számaiba - úgy találjuk, etekintetben nincs különbség Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Kuczka Péter, Illyés Gyula, Németh László és Méray Tibor között. Mindegyikük egyformán ostorozza azt, ami volt és dicsőítik a demokráciát, a szabadságot. Ötvenhatnak hihetetlen, szinte mágikus lélekformáló hatását, egységbekovácsoló erejét bizonyítja mindez. Mert a “felszabadulástól” eddig tartó 11 év alatt éppen ellentétes irányzatok uralkodtak a magyar irodalomban: széthúzás, pozícióharc, az új rendszer kegyeiért való versengés, egymás denunciálása és sekélyes, alacsonyszinvonalú művek jellemezték ezt a kort, melyben nagyon kevesen voltak olyanok, akik meg tudták őrizni emberi és irói becsületességüket. Ezek ellen pedig kegyetlen hajszát folytattak a párt kulturpolitikusai, élükön Révai Józseffel, a főideológussal. Főleg 1938-tól, a fordulat évétől éleződött ki a harc a polgári irodalom s annak képviselői ellen. Akire rásütötték a burzsoá-nacionalista. vagy éppen a kozmopolita vádat, az nem kapott többé lehetőséget a publikálásra s még örülhetett, ha nem jött érte az ÁVÓ. Ezekben az években mélypontja jutott a magyar irodalom. Azokon az írókon kívül, akiket a párt már a múltjuk alapján kezdetkor jobboldalinak és fasisztának bélyegzett, a többiek - egészen kevés kivétellel - behódoltak és egymást túllihegve igyekeztek az új urak kedvére tenni. Megalkuvásra és elvtelenségre csábitó korszak volt ez és nagyon sokan nem tudtak ellenállni a kisértésnek: gyávaságból vagy egyszerűen opportunizmusból a párt és a rendszer dicséretét zengték, aprópénzre váltva tehetségüket. Már amelyiknek volt tehetsége: kaptak Kossuth-dijat, sőt Sztálin-dijat, akiknek ma már a nevére sem emlékezünk. Ezek közt tán még akadt néhány, aki meggyőződésből dicsérte a kommunizmust és “a magyar nép nagy vezérét, Rákosi Mátyást”, de a tehetségesek között aligha volt olyan, aki hitt is abban, amit irt. És ez. sokkal elitélendőbb! Hogy egy-két példával mutassuk be, milyen mélyre süllyedt az ötvenes évek elején a magyar irodalom, hadd idézzünk valamit azokból az írásokból, melyekkel 1952 februárjában ünnepelték a magyar irók Rákosi hatvanadik születésnapát. A “Csillag”, a párt hivatalos irodalmi A fenti cím alatt írt Domokos Sándor három történelmi elbeszélést angol nyelven (,,The lonely nation”). — Kitűnő ötlet volt a szerző részéről, hogy a magyar történelem három eseményét tárja elbeszélés formájában az angolnyelvü közönség elé. de egyúttal haszonnal forgathatják a könyvet azok a magyar fiatalok is. akik már szívesebben és könnyebben olvasnak angolul. Jól választotta meg az iró a történelmi elbeszélései tárgyát is: ..Vajk és Vazul” (Szent István és Vazul), ..Kelet és Nyugat” (IV. Béla) és „Sólymok és sasok” (Kun László és Habsburg Rudolf). — Mind a három elbeszélésben a magyarság örök problémáját boncolgatja szakavatott kézzel: egy Keletről jött nép szükségszerű beilleszkedését a nyugati, keresztény közösségbe. (Innen a cím: „A magányos nemzet”) Maga a szerző így fogalmazza meg könyve célját az előszóban: „A magyar Európa legmagányosabb nemzete: nincs Nyűge tEurópában rokonunk, nyelvünk is idegen . . . így is viselkedett velünk szemben mindig Nyugat . . ., pedig a századok folyamán számtalanszor védtük meg — vérünk ontásával — ezt a hálátlan Nyugatot.” A könyv megrendelhető a szerző címén: 29A—380 Assiniboine Ave. Winnipeg. Man. R3C 0Y1. — Ara: 6,50 dollár.
