Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7-8. szám
1979. júl. - aug. r á 1-é rtékrendszer szerint felülbírálni: dicsérni, vagy elmarasztalni! Szent István kora a nagy társadalmi átalakulások kora volt, - nemcsak a Kárpátmedencében, de egész Európában. A "kereszt és kard" ideáit egységesítő "harcos lovagszent" tipu sa vált pozitiv hőssé s ezzel élesen szembeszállt a védekezésre szoruló törzsi hagyomány. Ez az egymással szembenálló két filozófia és jogszokás nemcsak mozgalmakban,egymással szemben álló népcsoportokban jelentkezett, de jelen volt a korszak kiemelkedő egyéniségének lelkületében, agysejtjeiben is. "Polgárháború" folyt az országban, de ellentétes eszmék belső háborúja folyt a lélekben is: - Tán Szent István bensőjében is. Ebből mindjárt az is következtethető, hogy Szent István jellemét, lelkületét, gondolko- dásmódját sem "skatulyázhatjuk" az olcsó, nyugati cowboyfilmek "good guy", vagy "bad guy" csoportjába. Ő is, - mint a nagyhivatá- su, mélyen érző emberek nagyrésze - benső jé- ben is viaskodott. Kereste az "igaz utat" s ebben az útkeresésben - fájdalmasan érezte - ősei hagyományai, kultúrája nagyreszenek áldozatul kell esnie...Mint minden történelmi alakot, úgy Szent István királyunkat is csak u^y érthetjük meg, úgy értékelhetjük, ha megértjük, kellő módon értékeljük a kort is, amiben élt. Szent István kora viharos, ellentmondásos kor volt: sok minden végérvényesen eltűnt, elmaradozott az életből, a környezetből, a felfogásokból, sokminden uj jelent meg a gondolatvilágban a "közmorálban". /Ha valóban volt ilyesmi, amit "közmorálnak" neveztek, hiszen egy régi és egy uj világ morálja nézett farkasszemet.../ Az első magyar királyban se lássunk tehát egy szilárd, kialakult életszemléletü embert: sokkal inkább töprengő, kinlódó, családinemzeti problémáinak útvesztőiből kiutat kereső uralkodót. íme: a korszak ellentmondásos voltára való utalással - megint közelebb kerültünk egy lépéssel Szent István "megismeréséhez". 3»/ Már utaltunk arra, hogy a későbbi szentistváni képet az utána következő századok mindenkori és mindenkor-változó egyénivagy csoportérdekeirejzolták meg és hagyták hátra számunkra. De gondoljunk arra, hogy a gyéren maradt, István-kori dokumentumok is egyéni- és csoportértékekre tagozódtak! Már közvetlen utódai korában, a "szentté avatás kérdésének vitájában is szemben állt egymással a könyveskalmani peldakepkereses a Va- zul-utódok keserű emlékeivel. /Ne feledjük: A Szent István utáni "Árpádház" tulajdonképpen Vazul "háza"!/ Tehát a vallásos célzat, a szentté eszményesités nemcsak a modern korban, hanem már az Arpádkorban szemben- állt a vazuli-eredetü, realista, deheroizá- ló gondolkodásmóddal. 4./Ne feledjük azt sem, hogy egyáltalában nem lehet a szemben álló gondolkodásmódokat egyszerűen "római hitü" csoportra és "pogányokra" egyszerűsíteni. Ez a későbbi korok, néha elemiiskolás neoprimitivizmusa lett. Thonuzoba és társai egyáltalában nem voltak "pogányok" hanem olyan dualista - kétfőistenü - vallásuk volt, melynek ősforrását talán a perzsa zoroasztrizmus adta, de mely jelentősen determinálódott a még ősibb természetimádó hittel és a kazároktól felszedett ótestamentumi dogmatikával. A keresztény oldal sem volt egyértelműen "római" hiszen abban az időben Bizánc és a bizánci orthodoxia Hómával legalábbis egyenlő befolyással rendelkezett. Az ország keleti felének főurai már mind bizánci hiten voltak,az erdélyi Gyulákat, Ajtonyt, Vazul családját beleszámítva: az első magyar király tulajdon édesanyját, Saroltot is figyelembevéve. 'T’ehát, ha a szentistváni jellemet, lelkü- letet kutatjuk, nyomozzuk, egy pillanatra se higyjük, hogy azt elemiiskolásan leegyszerűsíthet jük a "római hit és a pogányság" konfliktusára! Nem két, hanem több bölcselet, életfelfogás, életmód között kellett választani - és egy emberélet túlságosan rövid volt a végleges választásra. Az ország nem első királya, hanem utódai során került történelmi útjára. Szent István - igen! - irányt szabott, és halálakor még maga sem tudta, hogy iránymutatásának mi lesz a következménye és azt sem tudta még biztosan, hogy az "uj hit" és a "régi hagyomány" közül melyik lesz a győztes? Várható-e kiegyezés, várható-e ötvöződés? Avagy az egyik kérlelhetetlen áldozata lesz a másiknak? íme, a sokak által várt "szent király", a "szilárd jellem", "vasakaratu alkotó" helyett, vagy megint másik által várt "fajtá- ját-irtó" helyett, önmagával küzködő, ifjúságában néha tétova, öregségében nemcsak mások, de saját bűnei bocsánatáért is imádkozó uralkodót kell az olvasó elé vinnem. Ellenvetést elfogadok, ellenvéleményt tisztelek, akár azok az "eszményesitő", akár "az eszményromboló" táborból kerülnek is ki.Itt állok, nem mondhatok mást: Szent István o- lyan volt, mint a legtöbb földi anyától teremtett ember, - madáchi szólammal élve "sárból, napsugárból összegyúrva"!" nemes eszméktől áthatva, de emberi indulatoktól fertőzve. A legutóbbi évek legrészletesebb Szent István monográfiáját Györffy György irta. /"István Király és Müve",/ Ennek 10. fejezetében "István egyénisége" cimszó alatt sokminden szempontra felhívja figyelmünket az iró. Eszünkbe juttatja például, hogy az egymásnak ellentmondó szentistváni jellemrajzok néha az ifjú és energetikus, néha az idős, bölcs, imádkozó Szent Istvánt veszik alapul. Márpedig egy hosszú élet során valakinek a jelleme, alaptermészete számtalanszor változhat! /Gondoljunk csak arra - ez saját közbeeső megjegyzésem, - hogy mennyire "más" volt 1848 nacionalista Kossuthja az idős "turini remete" dunai-konfederációs filozófusához hasonlítva!/ A "realisták", a "polgári történészek, a "szumirológusok" főleg az ifjú, hevesvérű, néha tán kissé meggondolatlan királyra építik elméletüket, ezzel szemben a tradicionisták, az egyházi történészek elsősorban a megöregedett,bölcs imádkozó Szent Istvánt teszik az előtérbe. Azt a Szent Istvánt, aki még a merénylőnek is megbocsájtott s aki már rég megbocsájtó kegyeimet nyert Mennyei Atyjától a korábbi 3. oldal ÉRTESÍTŐ
