Baltimore-i Értesítő, 1979 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
t. ERTEMTO 1979. december h közeljár az igazsághoz: a hivatalos szervek jóformán semmiféle tájékoztatást nem adnak ma sem és csigalassúsággal intézik az ügyeket. A kilátástalannak tűnő várakozás hosz- szu» tétlenségben töltött hónapjai alatt pedig sokan - főleg a fiatalok közül - elveszítik lábuk alól a talajt és a bűn útjára lépnek. Vájjon az emigrációs szervezetek megtesz- nek-e mindent, hogy segítsenek ezeken a fiatalokon? Papíron igen, de a valóságban édeskeveset törődnek a menekültekkel. Például az Amerikai Magyar Szövetség, az amerikai magyarság legnagyobb szervezete az utóbbi években teljesen elhanyagolta ezt a kérdést, holott nemrégiben nyilvánosságra hozott programjában fennen hirdeti: "Az AMSz minden eszközzel elősegíti a bevándorolni kivánó magyarok bevándorlását és a már bevándoroltaknak az amerikai életben való beilleszkedését." Valójában semmi sem történik: az AMSz sem a menekülttáborokban levők sem a nagy nehézségek árán Amerikában érkezettek felé nem nyújtja ki segitő kezét. Pedig az első hónapokban itt is nagyon rászorul az ujmenekült a támogatásra, utbai- gazitásra. Helcz Tibor,^ a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnöke néhány hete nyilatkozatot tett közzé a sajtóban. A nyilatkozat vázolja azt a munkát, amit ez a szervezet már évek óta végez a menekültekért, anélkül, hogy ehhez más egyesületektől segítséget kapna. Helcz Tibor beszámol a menekültek érdekében történt erőfeszítésekről. Kezdeményezésekről, majd hozzáteszi: azonban az AMSz nem vett részt azokban! De felsorolhatott volna más emigrációs egyesületeket is, tucatjával. Melyeknek költségvetésében - és pld. az Amerikai Magyar Szövetség nagyon komoly, évi sokezer dolláros köl- költségvetéssel dolgozik - egyetlen fillérrel sem szerepel a menekültek segitése. E- gyesületeink bálokat, mulatságokat, költséges konvenciókat és banketteket rendeznek, "emlékparkokba", telkekbe fektetik összegyűjtött fölösleges pénzüket, de a menekültekre nem gondolnak. Ezekután ne csodálkozzunk, ha az újonnan érkezettek zöme távoltartja magát az emigrációs rendezvényektől. És ne csodálkozzunk ha Latináról keserű leveleket kapunk, melyekben azt hányják az emigrációs szervezetek vezetőinek szemére, hogy tevékenységük nem más, mint öncélú egyesülesdi, keret ahhoz, hogy néhányan kiélhessék szereplési vágyukat. És ezt a véleményt aligha képesek megváltoztatni azok a kevesek, akik valóban áldozatos munkát végeznek a menekültekért: például a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetségének chicagói csoportja, melynek tagjai már évek óta önzetlenül és eredményesen dolgoznak az ujmenekültekért! Fáradozásuk minden dicséretet megérdemel! Szégyen, valóban szégyen, hogy egyes e- migrációs szervezetek - mint például a Magyar Szabadságharcos Szövetség - tízezreket öl telek- és öröklakásspekulációkba, de a menekülteknek egyetlen dollárt sem juttat a táborokba. Az emlékpark és temető nagyon fennkölt dolgok, de nem a legfontosabbak: előbb az élőkre gondoljunk, mert egyetlen kallódó magyar fiatal megmentése nemesebb feladat, mint a holtak emlékének ápolása. Erre is sor kerülhet, de csak akkor ha egyetlen ujmenekült sem fázik és éhezik. Ha mindegyikük révbe jutott már és megtalál ta helyét a társadalomban. Mert a táborélet befejezésével a problémák még nem szűntek meg: következik a munkakeresés, ami ma nem a legegyszerűbb feladat. Ilyenkor jönne jól az uj életet kezdőknek egy kis anyagi segítség, némi később visszafizetendő kölcsön, de ez sem jut eszébe nagy egyesületeinknek. A sok megpróbáltatáson átment ujmenekült i- gen érzékeny és egy rósz fogadtatás örökre kiöli belőle a közösségi szellemnek még a szikráját is. A menekültkérdés nem tartozik a kedvelt ujságtémák közé. A szabadföldi magyar lapok egyre fogyatkozó közönsége szvesebben olvas társadalmi pletykákat, báli tudósításokat és általában vidám, idegnyugtató Írásokat, mint európai menekülttáborok életéről szóló beszámolókat. Mert ezek - ahelyet, hogy ki- kapcsolódást jelentenének - felkavarják az embert és valami lelkiismeretfurdalás-félét okoznak. Azok, akik már vitték valamire és beépültek az amerikai jóléti társadalomba, nem szeretnek hallani mások nyomorúságáról, mert ez zavarja a nyugodt emésztést. S most mégcis Írunk a kérdésről! Mert közeledik a karácsony és megjelent a lapokban Salamon atya felhívása, mellyel az olaszországi táborok magyar menekültjeinek kér adományokat, használt ruhaneműt, könyveket. A menekültsors vigasztalanságát elénk vetíti a néhány egyszerűen fogalmazott, pátosznélküli rövid sor is és azokat nem lehet megrendülés nélkül olvasni. Főképp, ha az ember tudja, micsoda emberfeletti munkát végez Salamon atya a magyar menekültekért, a- kiknek immár közel két évtizede ő a lelki- pásztora és egyben az ő vállára nehezedik a menekültügyek intézésére alakított Comitato Cattolico Ungherese minden gondja is. Salamon László ferencrendi szerzetes jóformán hivatalos támogatás nélkül, egymaga próbál megbirkózni a nem fogyó, sőt egyre szaporodó problémákkal és évente csupán e- gyetlenegyszer fordul kérő szóval az emigrációhoz: karácsonykor. Ilyenkor, egyszer egy évben kéri Salamon atya, hogy adjunk. Adjunk hogy ő is adhasson! Adhasson a fillér nélkül érkezett ujmenekülteknek egy kis gyorssegélyt a legszükségesebbre, a gyerekeknek valami karácsonyi ajándékot, a várandós a- nyáknak ruhaneműt, a táborélet idegőrlő tétlenségében unatkozóknak pedig olvasnivaló könyveket, újságokat. Küszöbön a Karácsony, legnagyobb, legszebb ünnepünk, a szeretet ünnepe! Gondoljunk legalább most, egyszer egy évben azokra, akik nélkülözik az otthon melegét és fü- tetlen barakokban, nyomorúságos körülmények közt néznek az Ünnep elé. Gondoljunk a kisgyermekekre, akik izgatott örömmel várják a Jézuskát, és micsoda csalódást okozna nekik, ha nem lenne karácsonyfájuk, nem kapnának
